Ellenforradalom lett a gyerek neve

Ellenforradalomra írták át a gyermek nevét...
Amikor az ország hajójának a kormányát sikerült a haladás irányába termelőbb, emberibb cél felé fordítani, amikor tényleg kezdett a szellemi zűrzavarból lecsendesülni, megtisztultabban látni, amikor ismét le lehetett mérni a forradalomnak napjainak eseményeit, annak jó és rossz hajtásait, ekkor döbbent fel a történelmi tévedésre, főleg annak fogalmára, névadására az új vezetőközeg, ez nem forradalom volt, hanem „ellenforradalom”... Na most légy okos Domonkos, ismét születési anyakönyvi bejegyzés, „Ellenforradalom”-ra hallgat a kicsi, és még a tudatból is törölni kell azt a régi nevet, hogy „Forradalom”... Magam egyszerű munkásnak a véleménye mit sem változtatnak ennek a ténynek a megmásításán, az tény, hogy forradalomnak készült, ezt elvitatni nem lehet, nem a volt földesurak, hercegek, bárok, tábornokok, gyárosok, díszmagyarban pipeskedők halmaza vonult nagy lelkesedéssel 1956. okt. 23-án a Petőfi szoborhoz, nem a grófok döntötték le Zetor-ral a Sztálin szobrot, s nem is huligánok, de nem is a börtönlakó csövesek...

Nem az egyszerű munkás használta a fegyverét a hatalomnak volt kegyetlenkedőire, maga a katonaság, a rendőrség, akiknek feladata volt, hogy védje a Rákosi uralomnak a várát, nem a nagyurak tették le a kalapácsot, a fogót, nem a földesurak hagyták el a vasutat, és még lehetne sorolni folytatólagosan. Igen, maga a kétkezi munkásnak szorult ökölbe a keze, elég volt ebből az elnyomatásból, sohasem felejtem el, amikor Kistarcsán voltam ismét Rákosi pribékeinek a jóvoltából üdülni, több zsidó is volt már ide beszorítva, ők mondták az ott uralkodó életkörülményekre, rosszabb sorsunk van itt, mint a gettóban...
Nem a volt miniszterek politikusok támadták meg a rádiónak sasfészkét, a proli, a munkás követelte az új vezetést, az emberibb sorsot, a szebb holnapot. A felvonuló munkáshadak kezdték meg az ország vezetői felett a leltározást, a selejtezést, ők raktak máglyát a kis képekből és orosz könyvekből. Kinek volt már csurig a szenvedésnek a pohara?
Legalább így indult okt.24-től az eseményeknek a kezdete, ebben a szellemben lángolt, forrósodott a nemzet szíve, lelkülete, ez adta az erőt az új munkáshatalomnak a megalapozására, magának a volt cselédeknek nem kellett a Tsz, hiszen ők rúgták fel az első alkalommal a közös nagyüzemi gazdálkodásnak ekkor meg gyerekcipőben járó embrióját.
Azt már nem vitatom, hogy nem lettek védtelen, ártatlan áldozatok, azt nem vitatom, hogy ebbe a nagy és szent népi akaratba, felbuzdulásba, kavarodásba észrevétlenül, mint ahogyan a kullancs belekapaszkodik az emberbe, így lassan a népi forradalmi hullámzásnak ringatásába hirtelen feltűntek a volt nép urai, akik tigrisugrásra készen most ismét alkalmat láttak a hatalmuknak megalapozására. Ismét megjelentek a parlamentbe, kezükbe akarták kaparintani az ország almáját, jogarát, ez tény volt, és egyben nagy vigyázatlanság is volt az akkori forradalomnak tisztultabb szellemétől, fel kellett volna húzni a zsilipet, és nem engedni ismét azokat vezető szerephez juttatni, akiket egykor ismét évezredes bűnöknek vétkeknek nyomorát kellett elviselni. Ez hiba volt, mert bizony ez a megrészegült, mámorban hullámzó, igazán józanul gondolkodó forradalmi réteg, /nem zömében, mert ez a réteg is fertőződött lett később /engedte befurakodni, mint ahogyan a szú felfúrja magát a fába észrevétlenül és porhanyítja a fa állagát. Ugyanígy szú módjára azt vettük észre, hogy ismét a levitézlett kegyelmesek, méltóságok szervezkednek a maguk hatalmuknak megalapozására és lemaradtak azok a megtisztultabb munkások, akik mertek, akik akartak egy tisztultabb jövőt kialakítani. Mentes legyen a régi díszmagyaros kardcsörgetéstől, „alázatosan kérem szépen”-től, de mentes legyen a Rákosi kancsukákat suhogtató félvad gátlástalan részegektől, azé a föld, aki azt megműveli, azé a gyár, aki abban kitermeli a javakat, legyen a hatalom, akik azért dolgozni, ha kell vérüket is tudják hullajtani.
Persze ezekben az időkben „kölcsön kenyér visszajár” módjára nagyon sokan kerestek a volt sebeikre írt, ha kellett életet is oltottak ki, kihasználták az exlex, törvényen kívüli állapotot, amikor mindenki magának lett a bírója, végrehajtója. De ez így szokott lenni minden forradalmi

gátszakadásnál, amikor a törvényes keretek közt folydogáló folyam kitör a medréből, és tekintet nélkül mi van az útjában, azt sodorja, töri, oszlatja, amíg csak ismét vissza nem sikerül terelni ezt a megvadult ősi erőt a medrébe. Hiszen, nem rég zajlott le egy borzalmas háború, ott megtanulták, az egymás elleni támadást, ott dicsőség volt az ellen örök elnémítása, nem kellett sok bíztatás, hogy a felduzzadt sok-sok meggyötrődés, szenvedtetés most telitalálatba jusson.
Na ebbe nem is akarok belebonyolódni, mert csak ezt a polemizálást csak az tudja kellőképpen átélve, megfogalmazva elfogadni, akinek volt egy része azokból az időkből, amikor az emberi érték a béka kloákája alatt mélyen lapult. Ha most igyekezett valamit törleszteni mindazokon, akik mint hóhérok kéjelegve engedték nagyon sok magyarnak a lelkét elszállni a másvilágra, s nem okozott neki semmi visszataszítást, sőt jöhetett a másik is, akkor most persze nem kell csodálkozni, ha a most megfizetünk mindazoknak, akik mély sebet ejtettek az emberi méltóságon.
Az éhes emberrel csak az tud érezni, aki egykor maga is ölni tudott volna egy kis morzsáért. Okt. 23. utáni időszaknak, a felszabadultságnak tomboló őrjöngését, esetleg annak embertelen kifutását, csak az érti meg, akit valaha már kígyó megcsípett. Csak így érthető volt az elfojtott szitoknak, átkoknak tettre való beváltása, aztán sokszor bokrostól ütötték a nyulat, de mit is törődve a tettől, csak valamit is visszaadni, amiről sokat regélhet az Andrásssy út 60, a különböző deportáló, internáló táborok, a börtönök, amikor már kiírták a börtönajtókra, hogy telt ház, minden hely háromszorosa már foglalt.
Csodálatos hogy a tiszti akadémia hallgatói is fegyvert ragadtak a Rákosi rendszernek a sírásáséra, hogyan lehet ez? Hát nekik sem tetszett az apjuknak apai gondoskodása?
Vitatkozni lehet és kell is, még akkor is, ha Csepel nem üzemelt ebben az időszakban, pedig munkásfellegvárként emlegettük mindenkor, tehát ott is valami bomlás keletkezett, na ma már teljes egészébe ki lehet magyarázni, de akkor ez tény volt. S amit nem szabad elfelejteni, hová lettek a harcos és mindenre elszánt és kész piros könyveseknek a hada? Miért nem hallatták ezekben a napokban a szavukat, nagyon soknak hamuvá változott a piros könyve és később ismét hamut szórt a fejére és kérte a pártba való felvételét... Furcsa, ha egy eszmének, ha egy hadseregvezetőnek a katonái a legelső lövés alkalmával megszaladnak, elbújnak az odúkba, s várják a kibontakozásnak a vajasabb oldalát... Ez nem ütőképes hadsereg, és bizony az ilyen vezető nem lehetett igazi vezető, nem lehetett igazi apa, ha a nagy tapsorkánt kicsattogtató párthívek csak a boríték nagyságának erejéig voltak igazi párthívek, és elsőként menekültek a süllyedő Rákosi hajóról. Vitatni lehet, és kell is, tény hogy befejeződött egy őskorszak a mi életünkben, elsorvadt az a korszak, amikor jajtól és félelemtől volt telítetett az emberek szíve, trónvesztett lett a hatalomnak vérszívó terroristája, újnak kell kelni a szenvedéseknek, a gyötrelmeknek magvaiból, meg kell teremteni azt a világot, amiben mindenki jól érzi magát, aki dolgozni akar, és ehhez tán kellett is az 1956-nak a megszületése.

Történeti időszakban, amikor a történelemnek nagy konyhájában új szakácsok, új ízekkel töltik meg a társadalomnak nagy asztalát, ahol elfoglalják a helyüket mindazok, akik ez ideig illegalitásban, vagy deportáló, internáló táborokban, szabadságuktól, akaratuktól, nyilván szólásszabadságuktól teljesen megfosztva kellett életüket átmenteni a jelenből a jövőbe.

’45-ös hadsereg... a tv-ben

1981. március 16-án 21 óra 30 perckor A 45-ös hadsereg címmel volt dokumentumfilm közvetítés.
Több okból érdekes volt ez a dokumentálás, elsősorban azért, mert amirő1 ezrek és ezrek nem tudtak, azaz nem is tudhattak, hiszen még nem is éltek, vagy ha éltek fiatal koruk nem figyelt fel az eseményekre, vannak, akik már ez időnek történelem alakító földi életvize már elfogyott, meghalt. Sőt ami a legszomorúbb és legfájóbb volt számomra, hogy akik még élnek, mint ez időknek, tehát a felszabadulásnak igazi élharcosai az orosz oldalán, még ezeknek sem szabadott szót emelni, álljon meg a menet, hát hiszen nagyon sok-sok magyar, akik önként vállalták az orosz oldalán a harcot, ha kellett a halált, nekik is van némi kis részük a felszabadulásnak gigantikus eredményeiben.
Az este megszólaltattak, persze csak párat, akik igen fegyverrel a kézbe, utat, hidat építettek az orosz hadosztályoknak, vagy főleg aki elmesélte vagy tízezernél több aknát szedett fel a hátországban, hogy zavartalanul biztosítsa az oroszok utánpótlását, továbbá lehetővé tegye a hátországban az élet megkezdését, földművelést stb.. Nagyszerű volt a hadtörténész, ezredesi rangban, aki férfiasan beismerte, bizony a személyi kultusz karos volta miatt, 1945-1959-ig el kellett felejteni ezeket a magyar hősöket, nem szabadott nekik sem irományban, sem márványtáblában sem szoborban megjelenni, sőt, amikor volt a 20 éves budapesti felszabadulásnak ünneplése, mindenki kapott emlékérmet, csak nekik nem jutott, akiknek pedig nagy erő és vér vesztesség alapján áldoztak a szabad Budapestért.
Kéry Kálmán a vezérkar főnöke, akit személyesen ismerek, többször elbeszélgettem már vele, elbeszélte az 1944. okt. 15.-i Horthy féle proklamációt, amikor is ő a szovjetekhez ment át, hogy kikérje az ő véleményüket, hogyan is gondolják a további szereplésüket a magyaroknak? Nyíltan kimondta az orosz marsall: fegyvert kézben tartani és a német ellen használják. Továbbá mindazokat a földrajzi területeket, amiket 1938-tól a bécsi döntésben kaptunk, katonailag és közigazgatásilag ki kell üríteni.... Szóval, mindent vissza, úgy ahogyan Trianonban meghúzták a demarkációs vonalat...
Kéry Kálmán hazajövet, tájékoztatta az akkori kormányt, ami már Debrecenben székelt, kerték Horthy intézkedését... stb.. Feltételnélküli tárgyalást mondott az orosz hadvezetőség, majd a végén tárgyalunk, ha a fegyverek elcsendesülnek... Aztán szerepelt itt egy nagyszerű magyar, aki szintén társaival nagy harci feladatokat végeztek el a hátországban, az orosz oltalmára, biztosítására, még ezek közül él vagy 15-fő, de soha senkinek nem jutott eszébe őket megkérdezni, egyenlő elbánásmódba sorolták be őket, amit Nemeskürty megírt "Requiem egy hadseregért című történelmi tévedésektől hemzsegő regényében, amikor tán az író önmagát akarta tisztára mosni vétkei felett.


Évente egyszer találkoznak egy budai kis vendéglőben, ott elbeszélgetnek, és ismét indulnak a névteleneknek honába, a termelőmunkába. De még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy megkérdezze is valaki, na hogyan volt az átállás, vagy pedig hát milyen harci feladatokat kaptak az orosz vezetőktől, és hogyan teljesítették azokat, vagy hány hősi halottuk lett. Hiszen ezek Magyar katonák, akik az oroszok oldalán már 1945-ben harcoltak, bizony közülük nagyon sokan meghaltak és nem lehetnek a mai napig sem őket, mint hősi halottakat emlegetni, vagy róluk még csak megemlékezni sem, sem irományban, sem márványtáblában. Ezeket is háborús bűnösökként kell mindenkor nyilvántartani? Nagy volt a Tv-ben ezeknek a lelki sérülteknek a panasza, sőt elégedetlensége, nem azért mert még idejében átálltak, vagy német utánpótlásnak megnehezítették a lehetőségét, hanem míg mások élvezik a felszabadulásnak a örömteljes ünnepelését, s tán akkor még csak hátulgombolós senki sem volt, vagy ügyes csellel kikaparta a megsült gesztenyét, de róluk teljesen elfeledkeztek, elnémultak, nem beszélnek, azaz beszélhetnek. Megdöbbenve hallgattam, hogy bizony a halál nagyon sok magyart nem az orosz katyusák taszították az örök enyészetbe, hanem a németekkel való ellentámadásnak tomboló harci tüze oltotta ki valahol életét. Senki sem tartotta nyilván az elesett magyarokról azt a szomorú tényt, hogy ez a szegény katona az orosz, vagy a német golyónak lett az áldozata, minden elesett magyar katonát egy anyakönyvbe írták bele, háborús bűnös, aki az oroszok elleni vívott csatában halt meg megszégyenülten. Pedig, csak most lehetett tiszta képet kapni, hogy a háttérben, a hátországban, amikor temettek, nem tettek különbséget halott-halott között, egyet sem nyilvánítottak hősi halottnak, akik tényleg meghaltak az ország felszabadításáért, a fasizmus ellen vívott közelharcban. Szomorúan konstatálták ezek az életben maradó öreg veteránok, nem kitalált nevek, nem előráncigált jó állásban, vezérigazgatói székben trónoló egyéneknek látszottak ezek a kisemmizettek, kimondottan munkásjelleget sugároztak önmagukról, nem is vártak el tettüknek aranykoszorús babért, de ha oly sok érdemtelen, és becstelenül most az általuk megfőzött húsos fazék mellett, ha nem is ehetnek a szocializmus ízletes falatjaiból, legalább hadd szagolhassák annak remek illatát. Csak illatot kérnek, nem kérnek combot, vagy karajt, de miért kellett őket elfelejteni?
Most kaptam választ a temesvári hadifogolytáborban a flekktífusznak aratásáról, hát igen, igaz, hogy ezrek és ezrek haltak meg a tífusz miatt Temesváron, azért nem tudtak már minket is oda deportálni, mert karantén volt az egész tábor, a Tífusz miatt nem tudta már fogadni az újabb szállítmányokat. Kérdem, hol és mikor beszéltek ezekről a temesvári halottakról? Vagy egyáltalán, mint tényt merték e valahol és valaha hangoztatni.
Ha a volt személyi kultusznak a sírján már kinőtt a bogáncs, akkor miért nem lehet már most róla beszélni, ha ma nincsen személyi kultusz, s mi záradékolná az igazságot? Mikor oldódik fel egyáltalán ez a zárlat, ami fogva tartja a történelmi igazságokat? Megszűnik az a nép, ha nincsen emléke..., de az is megszűnik, akik miatt nem lehet elmondani a való történelmet.

Márk Gyuri agi. prop. munkája

Márk György a járási pártbizottság körzeti instruktor agitálása a tanító úr megszólításnak a megszüntetésére.
Már korábban írtam az egymásközti megszólításnak a különböző státuszi rangsorolásáról. A magyar nyelvben van tegezés, magázás-önözés, bizony nem könnyű, főleg az idegen ajkúaknak ezt megszokni, mert több országban általában és zömmel csak tegezési társalgást használnak, kis körökben, főleg magas rangú beosztásúakat szokták magázni, de ritkán. Hiszen a legnagyobb urat magát az Istent is tegezük, nem is tudnák magázni, vagy önözni.
A tegezésnek a társalgási tónusa könnyebb, na meg valahogyan lelki közelségbe kerül az egyik fél a másikhoz, könnyebben tudja közölni valóját előadni. A tegezés főleg egykorúaknál, vagy az idősebb a fiatalabbat, vagy a rangosabb, a gazdagabb a szegényebbet szokta letegezni, na meg, főleg ha valami sértés történt valamelyik ellenfélen, akkor nyomban kezdődik a Te...., és ekkor árad a sok-sok jelzős kifejezés, nem sajnálja tőle a leocsmánkodást.
Nagy kegy volt hajdanán, de még most is, ha magasabb beosztású egyén, legyen az, főnöki rangban, igazgató, osztályvezető, vezérigazgató stb.., ha az alacsonyabb munkakörben, a beosztottjával pertut ivott..., vagy az is divat volt, amikor csak a vezető tegezte az alárendeltjeit, de visszategezni már nem volt szabad. Így volt, pl. a tiszteknél is, amikor a főhadnagy tegezhette a hadnagyot, vagy az ezredes az alezredest, de fordítva már illetlenség, tiszteletlenségnek a határát súrolta volna, vagy a püspök minden papját tegezte, sőt ezt el is várták jogszokássá alakult ki, de fordítva..., te püspök úr, ez sohasem hangozhatott el egy pap szájából.
Az uraság tegezte az összes cselédjét, legyen az, húsz éves, vagy nyolcvan éves, az uraság pedig, tán huszonöt éves, az uraság a születésének a pillanatában jogot nyert a tegezésre, letegezhette a fiatal fattyú a legöregebb „Tiborcát” is, és ez sohasem okozott lelki törést a cselédségben, sőt akkor lett volna sértés, ha az uraság magázni kezdte volna a cselédjeit.
Prédikáláskor, a szószékről akárhány éves a pap, és akárhány évesek hallgatják szent áhítatot keltő kenetteljes szavait, mindenkor tegező viszonyban mondja el a beszédjét, és ez már nem okozhat megbotránkozást.
A szülő legtöbbször tegezi a gyermekét, de ellenben a gyerek csak magázhatta anyját, apját, most ezekben a változó serdülő világszemléletben, amikor temetünk egy régi társadalmi formulát, szokást, kialakult illemtant, amikor temetjük a klasszikusnak nevezett illik tudni, mi illik illemtant, már keveredik a régi az újjal, szinte fejre állítják ma a világon gyakorolt illemtant. Most már e gyerekek és a szülők egymást tegező társalgásban élnek egymás közt. Nem vitatom ennek az új társalgási formulának életjogosultságát, vagy jogtalanságát, erre majd felel az elkövetkező évszázad, de még mi, azaz én koromban ez a szokás, hogy a gyerek tegezze a szüleit, nagyszüleit, szentségtörésnek számított, és egyben szülői tekintélynek a sárba tiprását jelentette volna.
Évszázadok szokásait temetjük, születnek az újak, ki-ki miben él, annak az természetesebb, mint a kettőség közt lebegve észlelni.

Ma, 1981-ben /a tegezés viszi a legnagyobb százalékot az emberek közti társalgásban, sőt ami groteszk és visszatetsző, fiúk és lányok társalgásában is, a legelső kézfogáskor már, minden bocsánatkérés, vagy engedély nélkül csak tegező formában folytatják a társalgást. Ezt az állapotot még az én ifjús koromban, csak igen nagy kapcsolat válthatta ki, hogy tegező és viszont tegező társalgásban éljük le együtt létünket. Érdekes, azonnal tegező társalgás kezdődött. Pl. annak idején az örömlányok otthonában, amikor az első pillanattól csak tegezte a férfi az örömlányt a bordélyházban, vagy a kávéházak kaszírnőjét. Tehát itt valami lélektani mélységben ott szunnyad valami, ami valaha nagyobb értékűnek tisztelte a női nemet, mint ma. Ha kialakult egy sexi kapcsolat, tehát amikor már a férfi és a nő egymásban csak nemeket látott, akkor tegezhették le egymást, addig csak önözhette, vagy magázhatta a férfi a nőt. Ma talán, amikor a két nem csak biológiai küllemet lát egymásban, és ami a legdöntőbb, megszerezni a nőt, vagy fordítva megkapni a férfit nem kerül oly nagy harcba mint hajdanán-így érthető csak ha a fiatalok társalgási formájában teljesen uralkodik a tegeződés.