1956. nov. 4. hajnala, rádió hangja

Pedig...
Állni látszik az idő, bár a szekér szalad. Lehetne idézni modernül, nem vettük észre az idő múlását, pedig a harckocsik a határról egy-két nap alatt tüzelőállásba vehetik körbe az országot.... Amire senki sem gondolt igazán, amire nem mert gondolni, amit még álmában sem tudott elképzelni.... Jön az árvíz.... Jön az árvíz.... Amint kiabálták a tanyasiak Petőfinek... Most is ugyanígy nov. 4-én hajnalban valaki veri az ablakunkat, ekkor Söptén laktunk a majorban, volt Pesti intézőnek a lakásában... Ki az? -kérdem az ablakverőt, s ekkor, majd sírva bekiabálja a Boldizsár néni... Tanító úr... baj van... itt vannak az oroszok..., ágyúzzák Pestet..., kapcsolják be a rádiót...., s amint bekapcsoltuk a masinát, síró-rívó esdeklő hangok. Nagy Imre ekkori miniszterelnök kétségbeejtő hanggal..., segítség..., végünk van!!! Segítsenek..., elvesztünk..., ekkor már szorongatták a rádióstúdiót, s tényleg Budapest már T34-eseknek a gyűrűjében volt, teljes blokád, s ami ekkor történt én erre nem vagyok hivatva, hogy beszámoljak, hiszen ott sem voltam, ami történt, azt pedig, már megírta más. Mi is következett erre a korai ébresztőre? Az tény, ahogyan a rádióban megszólalt a bemondó, főleg Nagy Imre..., félelmetes és dermesztően hatott a hallgatókra. Egy ország vezetője: elvesztünk..., segítség..., süllyed a haza...., orosz tankok erdejébe jutottunk és már k lőtték is a várost... Hogy volt-e ellenállás Budapesten ezt sem tudom, de valószínű ilyen riadó hallatára tán sohasem ébredt fel a hazánk szívének lakói, és most ismét találkozott a magyar, magyarral, ismét elkezdődött egy újabb megtorlás, hiszen előjöttek a rejtekhelyükből mindazok, akik ez ideig féltették az irhájukat a leszámoltatásnak eshetőségéről.

Csakhamar megteltek az országutak a menekültekkel, valóságos népvándorlás indult meg országszerte, most menekültek mindazok, akik ezekben a napokban, a forradalmi mámorban esetleg valami nyomot hagytak mások bőrén, vagy elégtételt nyertek sebeikre, akik a puskacsövét a vétkezettek felé fordította, vagy egy-egy jó pofonnal is beérték valahol valamelyik kiskocsmában...
Az tény, hogy a menekültek sokasága jött Söpte felé is, akik keresték a kivezető utat az országból, ki ezért, ki azért menekült. Volt, aki besegített az ország hagyására, persze busásan lehetett keresni, egy-egy aranygyűrű, vagy egy köteg pénz... Nem számított a menekültnek, csak átjusson a határon..., túlnan legyen, ne tudják ismét a vádlottak padjára ültetni az újhatalomnak éhes hordái...., mert most ismét nem volt pardon...
Bizony nov. 4. után, amikor ismét jöttek a hírek, itt vannak az orosz tankok..., becsettegtünk Szombathelyre... és íme mit is láttunk?
A söptei úton a kaszárnya körbe van véve orosz tankokkal, igazolás nem kellett a jámbor utasoknak, s amint beljebb értünk a városba mindenütt orosz katonák, majd a főtér megspékelve orosz tankokkal, az egyik a megyei tanácsot célozza a nagy és vastag nyakával, egyébként csend van..., de valahogyan mintha egy nagy temetés lenne.... Azaz mintha temetésről jönne mindenki, megdermedt arcok, elsápadt szemek, mosoly nélküli járókelők, fájdalommal és könnyel telített szemek, szótlanná vált az egész város... Temetőben járó bús várossá vált maga Szombathely is. Mint megbolygatott hangyaboly, úgy nyüzsgött az ország, nem találta senki sem a helyét. A nagy népvándorlásban nagyon sokan csak kalandot láttak, ezek közé sodródott be az én fiam is az Endre, akit elcsaltak hazulról, és bizony már úton volt Csepreg felé, úgy kellett visszahoznom.
A menekülőknek sokaságába persze volt ilyen is, olyan is. Politikailag kellett neki menekülni, sokat adott vissza az októberi napokban, de voltak köztük börtönből kiszabadult csövesek is, akik jobbnak látták a menekülést, mint ismét a Markó utcai szanatóriumot.
Egyről tudok csak, aki Söptéről elmenekült, azaz disszidált ezekben a napokban. Tóth Józseféknél lakott egy asszony a lányával. Elzának az ura, aki a háború alatt valami kémelhárító csendőri teendőkben dolgozott, jónak látta a csíkot meghúzni, így a háború után azonnal kivonta magát a felelősségre vonás alól, kivándorolt Amerikába. Levelek csak nagyon sokára jöhettek be és mehettek ki, így a kapcsolat levélen keresztül megvolt a férj és feleség között. Itt volt a Csöppi kislány, akit tanítottam és jó fejű tanuló volt, beírattam valahogyan a gimnáziumba, pedig a Rákosi szigor borzalmasan tiltotta e fajta fattyúnak a továbbtanulását. Mégis egy alkalommal elmentem a gimnáziumba, hogy előkészítsem Csöppinek a felvételét, de mivel az apja disszidált és még hozzá csendőr is volt, ez szinte meddő kísérlet volt számomra, de mégis ha lehet...
Kivel találkozom a gimnáziumban, mint egy régi barátommal Kondor József tanárral, aki vasvári fiú volt, szüleit is jól ismertem. Mi újság? -kérdi tőlem... Nagy tapintattal és főleg suttogva regélem el a mondanivalómat, szeretnék egy tanítványomat felvetetni, de..., az a baj, az apja ugyanaz, mint a te apád volt, csendőr.

Józsi barátom egy kicsit meghökkent... Majd megoldjuk, csak titok maradjon.... Apja foglalkozásának beírjuk katona..., és aztán mire kiderítik, hogy milyen katona arra már sínen leszünk. Így is lett. Csöppi félévkor kitűnő lett..., s ekkorra már egy-két tanár tudott az apjának a múltjáról, de hallgattak, mint a sír... Így Csöppi zavartalanul folytathatta a tanulmányait 56-ig, amikor is anyjával egy szép napon hazát cseréltek. Állítólag Csöppi mérnök lett Amerikában. Lujza az anyja már volt idehaza egykor, de hálából nem látogatott meg. Emberi tulajdonság, a jót elfelejtik nagyon hamar.

Számonkérés ideje 1956-után

Ahogy szokott lenni... Fenn és lenn... Lenn és fenn... Most, akik ismét felülkerekedtek a orosz tankok segítségével és orosz géppisztoly védelmével ismét nagy hanggal és nagy retorzióval igyekeztek visszafizetni mindazoknak, akik valami kis csorbát ejtettek az elmúlt napok mámoros jókedvében.
....de beszéltek.
Bizony csak emlegették az én nevemet is már széles körben-főleg az aljas Bozzay, aki a Forradalmi Bizottság elnöke lett, de ugye ez nem volt olyan nagy tett azaz egy kicsit tompítani kell azáltal, hogy elterelje magáról a figyelmet, s kezdjük ismét a Czeglédyvel...mert ugyan nov. elsején a temetőben nagy beszédet mondott. Bizony a vízbedobott kő mindnagyobb vízgyűrűt keltett, felém is mindjobban közeledett a leszámoltatásnak a perce-főleg jött a támadás Tóth Laci, Tóth Miska tanácstitkár felől, akik hogy tisztára moshassák magukat, áldozat, pedig legyen, hát dobjuk be a Czeglédyt, mert hiszen tényleg beszélt..., és beszédje alapján lehetne valamit ráfogni...
Bizony nekem is kellett már fellépnem, ezek ellen, mondván.. ha engem bántódás ér, akkor előttem mentek ti valahányan, mert semmivel sem vagyok nagyobb bűnös nálatoknál, az igaz hogy beszéltem a temetőben, de a beszéd hallatára nem pofoztak fel Miska, mint tanácstitkárt, pedig volt mit rajta számon kérni. Nem gyújtották fel a könyvtárat, tudva, hogy nagy százalékban orosz könyvek porosodnak ott. Nem rugdalták valagba a párttitkárt sem…, se a tanácselnököt... Mindenki sírt és nyugodtan tért a hajlékába a beszéd után.... Hát akkor miért akkor ez a nagy füstölgés, nagyobb a füst, mint a Láng.... Miért akartok most velem leszámoltatni? -Valószínűnek találom az új nyomozóknak az új emberfoglároknak sem volt kellő alapjuk ahhoz, hogy lefoghassanak, tán..., még emlékeztek az év nyarán arra a nagyszerű munkáskiállásról, amikor megvédtek a volt zsellérek Kőszegpatyra való áthelyezésem alkalmával. Akinek csak egy kis karcolása is volt ezekben a napokban, azok most menekültek idegenbe. Főleg Ausztriában találtak menedéket, ott gyűjtőtáborban tartották egy jó ideig a menekülteket, mikorra a világ minden sarka felé elhelyeztek magyarokat. Így bizony a világ minden tájára jutott menekült, akik azóta honpolgárságot szereztek, és szabadon jöhetnek haza és vissza. A menekülteknek egy jó része megtalálta Amerikát, de sokan beleköptek a magyarság becsületébe, loptak-betörtek így a magyarságnak csak szégyenfoltjai lettek idegenben is. Azért maradtunk külföldön a közszemléletben „cigány” jelszóval kitüntetett.

Szombathely. 1981. márc. l3-án / 71 éves koromban írom e sorokat/
Az akcióra jött a reakció, minden kezdődött most előröl, ismét jöttek az önigazolások, előjöttek a rejtekveremből mindazok, akik ez ideig remegve szisszentek fel minden zajra, most egy másik tábornak, a forradalmi tábornak verkliseit kezdték felderíteni, s a hogyan mondtam, inkább választották az ismeretlen más országnak a tábori életét, inkább rótták gyalog, szekéren, az utak kilométereit, mint ismét a vad bosszúállóknak kancsukáinak kegyetlen ostorcsapásait. Ebben a zűrzavarban, ebben a kavarodásban, ebben a menekülésben, ország elhagyásban nemcsak csövesek sorakoztak fel, nagyon sok értékes magyar intellektuel, mérnök, orvos, professzor. Pl. a soproni erdészeti főiskola egész tanári karával, hallgatóival elhagyta az országot /Boros Zoli, aki ugyanakkor volt főiskolás Sopronban, szintén olajra lépett, de azóta már idehaza volt látogatóban, jól elhelyezkedett. Vagy a Géza, aki remek mérnök volt Kinoin gyárban, szintén elment, hogy nyelvet tanuljon, majd később visszatér, de sohasem lesz ebből semmi, amerikai lányt vett el feleségül, ezzel önmagát is odaláncolta az idegen honban.
Talán ebben a legnagyobb veszteség ismét, morzsolódott a magyarságnak értékei. A bosszú, az üldöztetésnek malomkövei közt koptatták magukat, főleg ha ezekben a napokban, valami szerepkörben még tevékenykedtek is, esetleg a nép által elzavart igazgató helyett a forradalomnak értékes elemét ültették a vezérigazgatói székbe. Nem önszántából, a kényszernek engedve, az elzavart, megsértett vadkan, a volt igazgató most kihegyezett lándzsának erőszaka mellett igyekezett bosszút állni a rajta elviselt megtorlásért. Na ilyenek és hasonló volt értelmiségiek, akiket a forradalmi munkások tömege személycserét csinált, mert ők követelték a volt suszternak a kaptafához való visszatérését, ezek az újdonsült vezetők bizony félve a hiénák már ismert módszertani, eszközökben nem válogatós, testi és lelki fájdalmak vulkanikus kegyetlenségüket, bizony nyúlcipőt öltöttek magukra rajzottak az országhatár felé, menekülni, mint ahogy az árvíz elől menekül az ártatlan lakósság.
Kezdődött ismét a begyűjtés, az áldozatok összeszedése.
Az orosz csapatoknak és tankoknak az árnyékában, teljes biztonságban érezhették magukat az új világnak fáklyahordozói, sőt a besúgások alapján nem röstelltek éjszakánként hajtóvadászatra indulni ide-oda, hogy összeszedjék mindazokat, akik valamit is mertek tenni az okt. 23-a után. Így voltam szemtanúja a következő éjjeli körvadászatnak.

Valaki veri az ablakunkat

Valaki veri a konyhaablakunkat éjjel kb. 10 óra tájban...
November 4. után tán egy-két hét elteltével ismét bementünk anyuval Szombathely re, de csak gyalogosan, hiszen ez akkoriban nem volt furcsa, más közlekedési eszköz nem lévén...
A városban látszólagos nyugalom, még kihaltnak látszik a város, az élet még nem indult meg a maga lüktetésében, mintha álmos lenne, törülgeti a szemét ugyan mi is történt? Mire ébredtünk? Nincs mosoly, nincsen öröm az arcokon, valami fogja az embereket, mint mikor várja az ember a földrengést, vagy egy óriási vihart, csak sejti, érzi, de felfogni nem bírja annak nagyságát.

Itt-ott már megkezdődött az őrségváltás, többnek felmondták az eddigi szolgálatukat, belistázták húsz-harminc év után.... Ismét naftalinos ládába került vissza a díszmagyar, a kék atilla, magyaros ruhák, a hivatalokat betöltötte az újonnan kinevezett, értelmileg alacsony szinten mozgó elemekkel, csodálatos meghunyászkodás minden területen, a romokat kezdték eltakarítani, az utcákat irattalanítani. Közbiztonság? –volt, de kinek? Ki lehetett abban biztos, hogy nem került már fel az elfoghatóknak a listájára? Nem kellett hozzá sok, csak egy jelentés, egy helyi rosszindulat, és már a reggelijét nem az otthonában fogyaszthatta el.
Mindezekből falun vajmi keveset tudtunk, hiszen sem azelőtt, sem azután nem volt megdöbbentő Pálfordulás a falu életében. Nálunk maradt mindenki a maga székében, senkit sem löktek a Tajgetosz szakadékába és nem kellett most kellő bűnbánattal visszaültetni a pozíciójába.
Ami történt az főleg Budapesten és nagyobb városokban zajlott le, amiről mi csak egyoldalúan voltunk tájékozottak, a rádió útján, ami már az új szellemnek volt a bemondója. Ekkor még működött a szombathelyi rádióleadó is, ahol aztán jöttek a dörgedelmes fenyegetések. Vargáné az akkori járási párttitkár is valahonnan előkerült az orosz tankok árnyékába, és bizony most okádta a megtorlásnak vérbosszús kancsukáját. Öblös, nagy önteltséggel, nagy öntudattal hirdette a munkás győzelemnek a hajnalát, vége a kiskirályoskodásnak, vége a főurak domíniumainak, a reménykedésének, a volt papi méltóságoknak a trónra helyezésének, a volt tábornokok marsallbotjának, a dirigálásának, de mindenki a munkásököl elsújtásától, akik a volt hetekben azt hitték, vége a proletár hatalomnak
Egy tény, mindig valamin elcsúszunk, valamit rosszul mérünk fel, vagy kellő történeti ismeret nélkül akarunk megvalósítani. Emlékszem, amikor még a forradalmi napok delelőjén bent jártam a megyeházban, ott másról sem hallottam, mint ilyen párt, olyan párt, mindenki pártot akart szervezni, de persze magát ültetni a vezéri fészekbe, a pártokra való szakadással is gyengítették a magyarságnak pillanatnyi szabadságát, megzavarták egészséges jövőbelátását, kisgazdapárt, kereszténypárt, megújulási párt, sőt lehetett hallani munkás-paraszt pártról is, sőt igazi demokratikus kommunista pártról.
Szegény Meggyes János, aki ízig-vérig munkássarjadéka volt, egész életét a munkás győzelemre szentelte.... Kommunista volt az igazi értelemben, a nemesebb, emberibb kivitelben, értékrendben, szintén igyekezett abban az irányban, hogy a volt megyei népművelési osztályon továbbra is befészkelje magát, de úgy, mint kommunista. Jöttek hozzá a régi, a jelen pillanatban megjámborodott maszkban, akik próbáltak Jancsi felé sodródni, mert pillanatnyilag a mérleg Jancsit igazolta. De amikor a sodródást észrevette, sőt amikor ezek múlt kelmefestők, politikai vámszedők, karrieristák, Farkas Laci, stb. felajánlották segítségüket, hogy alakítsák meg ismét a kommunista pártot, ez főleg nov. 4. után játszódott le..., akkor Jancsi tett volna olyan kijelentést: megalakítom a pártot, de nélkületek... Na aztán mégis csak sok lúd disznót győz, jelszavával, akiket ki akart zárni a körből azok alakították meg nov. 4. után a pártot, de most már Jancsi nélkül... Kizárták azt, akinek vérében volt a szocializmusnak minden brosúrája, naponta élte a kommunizmusnak örök breviáriumát.

„Éjszakai körvadászat” Glavanics Dezső-ék portáján 1956-nov. havában....
Szóval, mindjobban elültek a hullámok, az agyak kezdtek tisztán látni, mit akartunk mi itt, amikor az oroszok itt vannak, a szomszédságunkban rendezkedtek be tartósan.... Jöttünk haza Szombathelyről, már későre járt az idő, nem kellett tartani némi atrocitástól, habár amíg az oroszok fészkeltek az söptei úton lévő mai magtisztító épületeiben, bizony sokszor lehetett hallani, hogy ismeretlen személyek levetkőztettek, vagy pénzt követeltek az úton járóktól....
Na, mikor már közeledünk az estnek csendjében Söpte felé, lehagy egy ponyvával betakart teherautó, majd a temetőnél leáll, lehetett látni a reflektorból, semmi gyanúsítás, folytattuk az utunkat tovább, a temetőhöz érünk,.. a teherautó a Gici féle kocsma előtt áll már -sőt egy-két gyanús alak a major épülete felé tartott... Na, ezen látványra, ismét zabszemnyire zsugorodott bennem minden, na jönnek... ismét kellek, egy kis számonkérésre... Semmi különös, de mintha a major túlsó oldalánál, ahol Bognárék laktak, mintha valakik lettek volna -árnyék?, képzelődés?....
Betértünk a lakásunkba, azért aggodalmaskodtunk a helyzetről, mert hiszen a hírek után tudtuk, hogy már falukról is elhurcolják az embereket... főleg akik egy kicsit is tudtak a okt. eseményeknek örülni, nem is szólva azokról akik valami szerepet is vállaltak a világ zászlószentelésében.
Csend honol a portán, a konyhán gyújtottunk világot, magunk is csak a szükséges mondanivalókat közöltük egymással... s amikor ilyen ijesztő csend honolt a konyhában, hiszen állandóan az udvarra szegeztük a fülünket, egy pillanat alatt hatalmas zörgetés, ütlegelés az ablakon..., majd darabokra törik annak minden szeme... Na..., apu, érted jöttek...., mondja anyu olyan fájdalmasan. Pillanatok alatt összezsugorodott bennem minden szenvedésnek a fajdalma, tényleg a zörgés nem szűnik, csak verik az ablakot... a függönyhöz sem mertünk lépni, hogy ki mit akar? Csak vártuk a hangot, a kiabálást, vártuk a parancsot, nyissuk ki az ajtót.... Csak lestük egymást, mintha búcsúzásba kezdtünk volna, hiszen, már ismerősek ezek ez éjjeli lesállásoknak a története, hang nincs, csak az ablak zörög nagy erővel....
Amikor már egy ideig ez tart, emberi hang nincs..., ablakhoz nem mertünk lépni, esetleg lövés, vagy bármi más jöhet a kinézés után... A bejárati ajtó felé osonok, majd elsőbben csak ablakon szemlélem az éjszakai csendet, mozdulatlanságot, de a zörgetés szünetlenül tart...., mégis volt annyi erőm, hogy kinyitom az udvarra nyíló előszoba ajtaját, lesz, ami lesz... Megszökni úgy sem tudok, ha a szándék az elfogatás... Amint kidugom a fejemet az udvarra,- senki sehol..., majd a zörgés irányába fordítom a fejemet, mert még mindig hangos volt az ablakunk az ütlegeléstől, s amint merevítem a szemem, nézem az irányt..., a megvilágított ablakot... tényleg van az ablakon valami, de nem valaki...., hát akkor mi ez??? S ekkor minden megvilágosodott előttem..., az ablakunk felett volt Boldizsáréknak galambház, valahogyan egy kis erőteljes fióka kicsúszott a fészkéből, majd a világos ablakunknak a rámájába kapaszkodva egyensúlyozta magát a szárnyával.

Ahányszor egyensúlyát vesztette, mindnagyobb erővel dobolta az ablakunkat, és ez a parányi kis állatocska az éjszakai csendben óriási félelmet tudott bennünk ébreszteni, hiszen az éjszakai csendben minden kis reccsenés majd ágyú hangerővel hat a hallgatóra.
S ekkor megfogtam a kis éjszakai csavargót, csendháborítót, egyben meg is szűnt pillanatnyilag az elfogatásnak a félelme...., de csak addig tartott ez közbiztonság, amíg a szemem nem ért el a major távolabbi részébe, mert ott úgy véltem, mintha valakik bujkálnának.
Visszamegyek az anyuhoz, viszem az ablakverőt, ő is elmosolyodta magát, de nyomban mondom a látottakat...., nincs más hátra..., gyerünk ki a kert be a méhesbe..., nem jó idehaza tartózkodni... S ekkor kilopakodtam a méhesbe onnan szemlélve, láttam amint csatárláncba kb. 8-an, 10-en körülveszik a major épületet, amiben mi is laktunk..., na ha engem keresnek, akkor nem találnak meg...
A szívem a fejemben dobogott, az idegszálaim kezdtek kirojtosodni a múlt emlékeinek a láttán, hiszen már engem fogtak el ehhez hasonló körülmények közt kb. 1947 karácsonyán, azaz 1948 tavaszán.
Hegyezem a fülemet, meregetem a szemet, mint határőr az éjszakai lesállásban, latolgatom az eshetőségeket. Csak értem jöhettek ezek a sintérek, hiszen nincsen más ebben a háztömbben, aki számításba jöhetne, csak én nevemet dobták be vétkezők közé, én beszéltem olyan könnyfakasztóan a temetőben, éhes a "moloch" a csapda nekem lett kivetve az éjszakában. Így forgatom az agyamat, latolgatom a lehetőségeket, mint a vízimalom kereke állandóan forgat minden kis molekulát bennem, átélem ismét a meghurcoltatásnak az Olajfák hegyi verejtékét. Az idő malmán, hogy mennyi perc futott át, ki tudja? Ilyenkor minden másodperc is nagy időnek számít. Csak várakozok a kert méhesében, az utca kihalt, mindenki álomban ringatja már magát, álmodik egy emberiesebb boldogabb évtizedről. Mégis ki lehet, hát mi is történhetett már, hiszen legalább már egy órát eltöltöttem a kerti magányomban? Elindulok nagy óvatossággal ismét a lakásunk felé a hidasok közt közelítem meg a lakásunkat, semmi zaj, semmi mozgás... Sötét ablakok, csak egy helyen szűrődik ki valami kis fénysugár..., de hát miért is volnának még fenn Glavanics Dezső-ék-? Ki tudja? S majd nagy óvatossággal elérem a bejárati ajtónkat, jelt adok... Anyu abban a pillanatban már fordítja is a kulcsot, az ajtó nyitva áll előttem, mindketten nagy kíváncsisággal nézünk egymásra... Na mi van?... Mit hallottál? Semmit, nem voltak nálunk? Nem... Hát akkor kit kellett az éjnek leple alatt kivonni a családi körből? Lámpagyújtás nélkül indultunk pihenőre, de nagyon sokáig nem aludtunk el, vártuk az éjjeli vendégeket, a begyűjtőket.
Reggel korán keltünk, de ekkor már nagy félelemmel és megdöbbentve újságolták a szomszédok, hogy a Dezsőt vitték el az éjszaka... Szegény anyja csak sírt az egyetlen gyermekének az elvitelen, hová és miért kellett bevinni? Ki tudja, Dezső 17-es Volánnál dolgozik, tán ott az üzemben több sót tett a levesbe, majd kitudódik később. Dezső nagyon jó kiállású fiú, anyja még a Mariska néni hajadon, de a szóbeszéd folytán valaha a Mariska néni Pesti intézőnél

volt mindenes, házvezetőnő és tán az intézőnek volt egy elhibázott aktusa, amiből megszületett a Dezső, aki egyébként hasonmása az intézőnek. Erről suttogott a fáma, mindenki napirendre tért felette, Dezső szakmát tanult, majd elvette a Zavec lányt, akinek a szüleit egykor Máriaújfaluból deportálták az Alföldre... Nagyon szorgalmas derék család volt a Závec család... Majd a deportálás után Söptére telepedhettek le, saját falujukba nem mehettek, így itt vert tanyát a Závec papa és mama, némi sváb keverék is lehetett ez a család, mert szorgalma és tudása, főleg emberbecsülése magasra hágott bennük. Dezsőnek megtetszett a Mariska, ebből házasság lett, a kis Dezsőt még tanítottam is, aki szintén jóképű gyerek volt. Állítólag most repülős mérnök.
Visszatérve Dezsőre, tán egy hét után ismét idehaza volt Dezső, aki nem sokat beszélt az Ibusz utaztatásáról, csak később lehetett megtudni, hogy az üzemben vállalt valami funkciót, vagy elszólta magát... és most ezekről kellett neki gyónni, vezekelni.
Engem sem vettek le még a napirendről, de valószínű a nyomozók, a kopók akik szimatot kerestek mégis csak a beszédemnek a mondanivalójáról, nem tudtak semmi kivetni valót találni benne, csak annyit, hogy "beszélt" na meg aztán az dobjon rám követ, aki ebben az időben pontosan tudta a pontos helyét, mert utólag, megtojni az aranytojást, már nem volt erényesség. Lassan elültek a hullámok, azért tán itt mégis meg kellene említenem Pardi Gerzsont, a párttitkárt, aki valaha Fehérváron volt munkás, később őrnagyi rangban szolgált a belügyszolgálatában. Vele többször elbeszélgettem, a lakásunkba is eljött, kinyitottam a munkaszobám, falum ablakát, hogy mit is csináltam, és csinálok.... Valószínűleg ha volt is rólam szó, hogy a beszéd miatt mégis csak kellene valami bűnhődés, akkor mellém állhatott Pardi, aki tisztán látta a munkámnak a sokaságát és szépségét, hiszen a Szép Jóskával szemben is csak a munkám a serpenyőjének a kibillenése adott súlyos okot arra, hogy maradhassak továbbra is Söptén. Tán azok is, akik azért nagy kacérsággal csámcsoghattak volna egy-egy dzsipes utaztatásomról a beszédem miatt, látták hogy hagynak békében élni, még csak számon sem kérdik tőlem a temetői szónoklásomat. A méregfullánkjuknak ereje csökkent, ahogyan a máglya lángja is mind kisebb lesz, ahogyan fogy a rőzseköteg, majd halványodik a tűz fénye, úgy elhalványodott a vádnak máglyalángja, hamu lett belőle, tovább pergett a munka homokóráján a napi teendőknek sokasága. Kezdett éledni az országnak minden üzeme, megindult a felelősségre való vonás széles körben, kit bezártak, kit agyonlőttek, kinek hurkot kötöttek a nyakára, maga Rákosi is útilaput kötött a lábára, elmenekült az országból. Helyette megindult a tisztultabb, emberibb élet országszerte, az ország élére és annak vezetőfülkéjébe tisztultabb agyak kerültek, akik csakhamar megteremtették a szocializmusnak tartós fundamentumát.
A faluban is minden a legnagyobb rendjében ment, itt nem is volt munkafeladás. A teheneket etetni kellett, a disznókat takarmányozni kellett, szóval a paraszt nem szabotálhatott a kis gazdaságának állománya felett. A termelés nem szűnt meg egy napra sem, ugyan a piaci árak kenguruugrásokkal növekedtek, mint ahogyan ilyenkor az emberi kapzsiság aratja a zűrzavaros időket.

Anyakönyvi bejegyzés, majd annak korrigálása.... 1956-ról
A bizony 1956-okt. 23-ánk, mint a tájfun végigsöpörte az országot „forradalom van”... és ez a szó csakhamar beült agysejtekbe, íme hát forradalomra keresztelték a jelenben lefolyó történelmi eseményeket annak pozitívumával, negatívumával egyetemben, és csak így becézték a kis koraszülöttet, hogy „Forradalom” senkinek sem jutott eszébe, a kezdeti napokban, főleg névdadásnak a napján és még utána is, hogy rossz nevet kapott népnek új vívmánya. Valahogyan beült a köztudatba a forradalmi fogalom, hiszen ez a szó nem új a magyar történelemben, már volt erre bejegyzés a magyar életben, senki sem neheztelt a név helytelenségére, így csak forradalomról beszéltünk széles körben.
Valahogyan mindig azt tanultuk, hogy a nép által kiharcolt jogoknak a törvényesítése az mindig forradalom, amiért a nép elvérzett, amiért mártírokat adott a boldogulásért /Dózsa..., Petőfi, stb./. Ezek nyomában a forradalomnak szent fáklyája lobogott, maga pórnép, kérges kezű, ráncos képű Tiborcok jogos fellángolása bontotta ki a forradalomnak szent zászlaját. Ezekben a sorsdöntő napokban nem is latolgattuk a névadásnak helyes, vagy helytelen anyakönyvezését, hiszen maga a nép, a többség, a zöm, tartotta a keresztkút alá a zsenge politikai csemetét, és követelte a "a forradalmi" névnek a bejegyzését. Ha pedig az tény, akkor mire való volna ebben kételkedni, habar felül a gálya..., mégis víz az úr..., tanultuk egykor ezt a forradalmi erőtől pezsdülő szép verset. Most is a víz, a hullámzó, tajtékozó áradat maga a víz, a nép, aki megmozdult a személyi kultusznak minden jármának az igája alól, megelégelte a sok-sok hazugságot, börtönt, emberi szabadságnak jogtiprását. "Hol van a jog?, ha a népnek nincs joga!", kérdezte Petőfi -most ismét jogot követelt a nép, új vezetést, új szellemet, emberi boldogulást, biztos és zavartan emberi szabadságot, ahogyan ezeket a kívánalmakat ezekben a napokban csakhamar megfogalmazták, mint valaha a Pilvax kávéházban olvasták a proklamációkat. Mert így tanultuk, amit a nép vív ki magának a történelemnek a tükrében, az mindig forradalom volt és az is maradt. De mégis mi is történt?