Hegyi beszédem a temetőben /1956/

„56-os hegyi beszéd nov. 1.-én a temetőben”
Már egy hete tartott a Rákosi rezsim felett tartott tori örömrivalgás, mert nem kell tagadni az igazságot, a kezdeti sikerekben mindenki lelkendezve és igaz magyarsági örömtől átitatva megrészegülten örömrivalgásba esett, független attól, hogy ki volt, itt lelkendezett a gyári munkástól kezdve a csepeli esztergályosig, szóval a nép, a tömeg, a dolgozóknak szigorú tábora, akiknek nem volt mitől tartani -leszámolás, számonkérés. Igazgatói bársonytrón, párti funkcionális zsíros állás, ezek vijjogtak az események szemlélődése alatt, mert egyszerre tudták a bűneiknek vétkes fajsúlyát, akiknek el kellett bújni, mint az egérnek, ha jön a macska, és ami a legérdekesebb, senki sem felejtett, nagyon sokan benyújtották az adóslevelet azok felé, akik Rákosi terror embertelenségének állarcába palástolva gyilkolta a magyart, az ártatlanok ezreit. Na ezek most dideregtek a leszálltatásnak az eljövetele miatt, ezeknek kellett most a bujtatás, kellett a régi barát, ezek hányták magukra a keresztet, igyekeztek új köntösbe, új állarccal feledtetni kegyetlenségüknek felejthetetlen marcangolását.
Az első napok után, amikor felébredt a megszenvedetteknek a kölcsönkenyér visszajár felingereltsége, bizony ezekben a napokban kegyetlenül leszámoltak az Andrássy út 60. sz. alatt hatalmi túlkapások vezérképviselői felett. Aki felismerte valahol a mezítláb gumibotos patkolókat, akik véres sebekkel, vérben fetrengve engedték az áldozatot megfagyott vérben, eltorzult, feldagadt arccal valahol a pince fenekén ájult állapotban nyaraltatni, persze most nem felejtettünk jelszavával léket nyitottak ezeknek a bitangoknak bőrén, hogy szabadon találjon utat az örök kárhozatra átkozott szörnynek a fekete lelke.
Ilyen hírek napról-napra jöttek a faluba, s valahogyan mindenkiben ez elismerést váltott ki, sajnálat nélkül, megfizetünk, mind mivel csak tartozunk. A faluban általában -egyedül Gergely Istvánon kívül- nem volt senki sem, akivel a dolgozóknak lett volna követelésük, de sikerült a tömeget, a felhorkant felbőszült, elégtételt kívánt tömeget megbékíteni. Majd eljön a leszámoltatásnak az ideje "a bűnös megkapja a maga büntetését"... így a faluban nem volt semmi rendbontás, sem iskolai, sem közigazgatási vonalon, csináltuk a magunk megszokott napi munkaritmusát.
Ismétlem, hazudnék, ha tagadnám azt, hogy nem örült a nép... Hogy minek örült?... Ha másnak nem örült, hogy vége a rettegés, a rettegtetés Rákosi pribéki uralomnak, amikor sem törvény, sem bíró nem tudta megvédeni az áldozatot, ha egyszer valakit, valaki /főleg valami „besenyő” akart kinyírni. Ekkor nem volt jog, nem volt ügyvéd, nem volt a tárgyalás, órákon belül az áldozat a legismeretlenebb helyre került, vallató-pince, se ülni, se állni nem lehet benne, csak ajtó, de örök sötétség... A hang is csak az ajtóig jut ki, szigetelve van minden... Valahogyan úgy érezte mindenki: na hála Isten vége ennek a törvénytelen állapotnak, amikor minden paragrafust lábbal letaposva, nem találhatott az üldözött védelmet semmiféle jogszabályban, ahogyan az éhes keselyű görcsös körmökkel repül az áldozatával valami védett helyre, ezreknek volt része az üldöztetésnek

hasonló kivitelezésében. Karperec, gumibot, sebhelyek, ájulás, hidegvíz locsolás, éheztetés, és még mit mondjak? Mindig az áldozatra fogott bűnének a súlyától függött a kezelési módszereknek fantasztikus kivitelezése. Most mindenki úgy érezte, na végre elszakadt a kötél, amivel akasztani akartak, megszűntek a napi zaklatások, besúgások, feljelentések, ezeknek a tudatában örvendezett az egész ország, a kezdeti sikerek lázában csak éljenezni tudott örömükben sírtak az idősebbek az utcán, persze hogy menekültek mindazok, akiknek részük volt a magyarság megpuhításában.
Elnéptelenedtek az utcák azoktól, akik ezekben az időkben nem mertek kilépni a járdára, akik féltek, hogy találkoznak az áldozataikkal, nem biztos, hogy esetleg megvacsorázhatnak e még valaha... Gondolom az én "besenyőmnek is volt álmatlan éjszakája, tán várta a levizitelésemet, beváltom a váltómat rajta, de a forgalom leállt, kihaltak az állomások, nincsen utazás. Ezeket az időket a volt szemtanuk már irodalmat készítettek róla, igyekeztek a fehéret is ismét befeketíteni, egy tény, amit nem szabad letagadni, a kezdeti sikerek győzelmének tábortüzénél mindenki lelkendezve ovációzott a Rákosi-terrornak a bukása felett, végre megunta a nép a sok-sok szenvedést, csináljunk újat... Jöjjön el a szebb korszaknak a hajnala. Szóval nem igaz, hogy csak a huligánok a börtöntöltelékek rivaldáztak a forradalomnak a születésén, amit később csak így jellemezték az elmúlt időszakot, nem, ebben paszitai örömben benne volt korra, nemre, vallásra, politikai hová tartozandóságra -minden igaz magyar honpolgár- csak azok tették magukat láthatatlanná ezekben a napokban, akik féltek a leszámoltatásnak zárszámadásától.
Így értük meg mindenszenteknek a napját, nov. l.-ét, amikor is az a gondolat támadt bennem, ahogyan a múltban is szoktam a temetőben mindenszentekkor beszédet tartani, imádkozni a halottakért, ildomos és szép, tartsunk egy szép beszédet a temetőben a sírok, a halottak táborában. Nem sok propaganda kellett az agitációra, litánia után az iskolásokkal egyetemben a kollégák, Gugi igazgató az élen, majd a Tanács elnök Németh Imréné, vb titkár Tóth Mihály, párttitkár, valóságos kis sprosecció indult a temető felé, öröm, nevetés az ünneplők közt, most olyan tetemet viszünk a siralomháznak kamrájába, akinek a végzetéért, uralom megbukásáért csak örvendezni kellett. Nem is volt gyászos a hangulat, a nagy ünneplő tömeg, kicsi, öreg, férfi, asszony, sodródott a nagy árvízi folyamban, mindenki ott akart lenni, hogy együtt ünnepelhessen a békés napoknak a megszületésének örömében.
Valami kis program is volt, ének, szavalat..., de mindenki várta a nagy szónokot, aki hivatva lesz méltatni a beköszöntött újszülöttnek az örömteljes elhivatottságát. Valahogyan a bibliai képpel mondhatnám: láttuk csillagát napkeleten és eljöttünk, hogy őt imádjuk..., megajándékozzuk: aranyat, tömjént, mirhát rakjunk le a lábai elé.

Jött az ünnepélyes pillanat: felléptem egy kis magaslatra, így még jobban elmerülhettem a több száz embernek a felém tágított szemcsillogásában, mint mikor a színpadon széthúzzák a függönyt és kitágulnak a szemek pupillája, elcsendesül a nézőtér, ünnepélyes csend, semmi beszéd, egy-egy kányának a hangja, madárcsiripelése adta hozzá a zenei aláfestést. Ebben az ünnepélyes csendben körülhordoztam a tekintetemet, mint aki issza a sligovicás részegítő párlatot, kap egy mámort, bizonyos italozás után, engem pillanatok alatt a nagy tömegnek, az ünnepi köntösbe öltözött szomjúhozó magyarságnak a láttán szónoki mámorba estem. Nem kellett nekem leírni, hogy mit is akarok mondani, olvastam a tágra nyílt szemekből, a síró, könnyező, csillogó tekintetekből, a mosolyokból, a felém áradó leírhatatlan nagy-nagy tiszteletből és én mondtam és mondtam. Hol pianissimo, hol crescendo, hol forte hangon a mondanivalónak átérzett tónusában, hangerejében, zengett a temető, meghajoltak a sírok koszorúnak a virágai, sírtak a felém áradó tekintetű, ráncos arcú, kérges kezű volt cselédek, uradalmi jobbágyok.
Hogy mit is mondtam? Arra már nem mernék vállalkozni..., de mindenesetre, ha nem, is tudatosan, de titkos érzésemtől fogva ecseteltem a múltnak embertelenségéből eredő sok-sok vérnek és könnynek a patakjáról, majd jön az igazságszolgáltatásnak igazi bírája... Megemlékeztem a háborúban és hadifogságban elesetteknek a névtelen sírjukról, akik már régen elvegyültek a földnek humuszába. Megfogyott ez a magyarság, ne irtsuk egymást, az ellenségünk is tán majd belátja a maga vicsorító embertelenségét, nagyon vigyáztam, hogy senki ellen ne szítsak, nem mi vagyunk elhivatottak arra, hogy tetemre hívjuk mindazokat, akik arattak a békés dolgozóknak a földjén, biztosan elnyerik a maguk büntetését. Becsüljük meg egymásban az embert, ne a bosszúállásnak legyünk követői, legyünk a megbocsátásnak hívő apostolai... A gondolatoknak áradata fogalmazódott meg bennem, nyert szót, hangot. Láttam, akik az országúton mentek Szombathely felé, azok is megálltak hallgatták a szónoknak ok-okozati gondolat szavát. Majd fél órán át, szőttem a mondanivalómat, csak azt láttam, hogy nagyon sok szemből kicsordultak a fájdalmaknak, vagy az örömöknek könnyei, s ez volt a jó... A halott már nem ellenség, a megbukott már többé nem „Néró”. Arra kell törekedni, hogy a magyar-magyarra találjon, a sebeket meggyógyítsa, erőt kell gyűjteni a következő évtizedekre, hogy megtisztultabb szellemi légkörben, boldogabb magyarság lakja ezt a vérrel átitatott magyar hazát.
Ezzel véget is ért a nagy szónoklat, nagy tapssal jutalmazták a hallgatók, majd ki-ki a halottjához ment hálaimára, majd mindenki igyekezett kifelé a temetőből, indult hazafelé, várva, mit hoz a holnap? Mire is ébredünk ebben történelmi viharzó előestében, hogyan bontakozik majd ki az új világ? Milyen fiókák kelnek ki a tojásból, nem lesz e köztük „kakukkfióka”, aki, aztán hogy az ő életét mentve, mindenkit kiszór a saját fészkéből...
Mert hiszen nagy zűrzavar is hullámzott ebben a forradalmi köntösben rivaldázó, rivaldában. A nagy székfoglalásoknak a kapzsisága ismét felütötte a fejét alakultak a pártok, pártosságok, mindenki vezető akart lenni, a régi hajótöröttekből mind hajóskapitányi rangot akarta elnyerni.

E sorokat írom 1981. márc. 9-én
1956-os ízek a politika konyhájában.
Sohasem voltam politikának tudora, de még csak ministránsa sem, valahogyan engedtük ezt a nagy szakmát a szakterületen munkálkodóknak, mestereinek. Valahogyan nem tartottam sohasem lánckapcsolatot a napi és világpolitikai eseményei felett, mert egyszóval minket úgy neveltek, bízzuk ezt csak a hivatásos politikusokra, azok majd jó szelekbe kapaszkodva, partra, jó kikötőbe vezérlik az ország hajóját. Habár, 1956-ig értem már át forradalmi napokat, 1919, vörösek és a fehérek őrségváltását már szemlélhettem, majd jöttek a harmincas idők utcai belső és külső forradalmi drámai jelenetek, pl. Dolfuss kancellár meggyilkolása Bécsben, amikor közvetlenül ott éltem át az első utcai lövöldözéseket, robbantásokat, barikádok emelését, de intenzíven sohasem voltam ebben a fáklyahordozó.
Még november negyedike előtt vagyunk, amikor a forradalmi hangulattól átizzott tömeg átszakította a Rákosi féle sáncokat, töltéseket és szabad folyást kapott a nép, a tömeg, „Az Istenadta Nép”, tombolt a győzelemnek mámorában, a Rákosi bilincsek csörögve hulltak a porba, de a bilincsekkel azok is elvéreztek, akik kegyetlen módra egykor a nemzet akaratára, szabadságára, emberi méltóságára vigyori pofával rárakták.
Ismétlem, most sem volt nagy láthatárunk a történtek berkeiben, csak szűk körben szemléltük az eltelt napoknak leszámoló zárszámadását, de ebbe a nagy, tartozik-követel akcióba nem folytam bele. A nagy tömeget váratlanul érte a koraszülöttnek a világrajövetele, amit ugyan nagyon is vártak már, de az érkezésnek a dátumát nem tudhatták előre. Persze akik bábáskodtak a forradalomnak a világrajövetelénél, azokat nem érte váratlanul az új világnak a hajnala, de ezt csak szűkebb körben tudták, akik korábban már készítették a hóhérok bukását. Főleg falun teljes volt a csend, valamiképpen úgy voltunk, mint akit idő előtt ébresztettek fel mély álomból, gyerünk már itt a reggel..., pirkad a politikai berkekben, lángol a szabadságnak tüze..., miről is van szó? Kérdezi a kelő...

Helyi Forradalmi Bizottság megalakulása...

A helyi „Forradalmi Bizottságok” mindenütt megalakultak, majd bizottságok bizottságai alakultak meg, nagy volt a tolongás a marsallbot elnyerésére az új élet mozgalmában. Előkerültek a naftalinnal átitatott régi díszmagyar menték, megtisztultak a nemesi kardok, majd ismét lehetett látni volt katonai uniformisokat, fekete csákóval. Szóval keveredés a régi az újjal, mindenki tudta ki hová tart, azaz csak sejtette, haza szállingózott egy-két volt földesúr, hogy ismét átvegye volt uradalmait, megjöttek a volt gyárosok, követelték a maguk gyárát, újra kárpitozták az igazgatói irodákat... Mindenki nagy rohanással foglalta el a volt helyet, legyen az politikai, vagy kulturális, vagy gazdasági fórumnak bársonyszéke. Valahogyan nem is tetszett ez a nagy székfoglalás, főleg a pártoknak egész sorozatának az ujjászervezése, végeredményben ismét nem látott tisztán ez a megittasodott magyarság, nem látott és főleg nem tanult a történelemből, hiszen van egy nagy külső erő, ami erős gátat tud felépíteni az 56-os szellemi zűrzavarnak, tehát nem biztos, hogy mindenki örül a történteknek.

Magában a faluban semmi nem változott, minden maradt a régiben. A várakozás álláspontjára helyezkedtünk, azaz vártuk az okosaknak bölcsességét.
Hírek alapján volt mit visszaszolgáltatni, visszapofozni, hiszen nagyon sok lett a követel oldalán, aminek most érkezett el a törlesztése. Nem lehet csodálkozni, ha olyan hírek keltek szárnyra, hogy Budapesten a vaskerítéseknek szigonyára egy-egy ávóst húztak fel, vagy akihez sok ártatlan magyarnak a vére tapad.
Ha Káin azért állt bosszút testvérén, mert az ő tüzének a füstje nem szállt oly ékesen felfelé, ezért Ábelnek életével kellett adózni a testvéri bosszún. Hé, akkor itt nem füstről lehet beszélni, hanem megismételt modern Mohácsról, mennyi magyarnak szorult most ütésre az ökle, azokért a sok-sok meghurcoltatásért, zaklatásért, vagyon és erkölcsi megtépázásért, amit a zabolátlan ávós spiclik elkövettek, hogy a maguk normáját rendezzék a Rákosi Haynau-i vérszomjúság csökkentésére, a maguk hatalmát, pedig mindjobban megalapozzák. Volt bebörtönözöttek, ex-deportáltak, internáltak, akik végig bírták a kínzásoknak stációit, akik ordítoztak a szenvedtetéseknek borzalmas keresztfája alatt, akiket megskalpoltak, nemi szervébe fadarabot szurkáltak, akik sohasem tudták, hogy nappal van e vagy éjjel, akik csak guggolva tudták elkábítva élni napjaikat, akik véreztek a gumibotoknak vérkolbász kelevényeitől, akiket megfosztottak a családi meleg fészektől. Akiknek elvették az utolsó napi falatjukat, akiket megfosztottak a meleg családi fészektől, akik saját bűzükben kellett telített levegőt szívni, ugye kedves olvasóm ma, aki mindezekről nem tudhat, mert még ekkor nem is élt, vagy csak embrióban volt jelen, vagy még úgy sem, csodálkozik, miért kellett visszaütni, azaz valamit törleszteni azokból a sok-sok szenvedtetésből, amit a Rákosi pribékek elkövettek a békés magyarság felett. Ők nem felejtettek és nem is felejtenek, habár a vérző sebek, akár testi, akár lelki vérengzésre gondolok, már 1956-óta 25 év távlatából már csak valami kis forradás jelzi a sebeket, és most ezekben a napokban sikerült szembetalálkozni azzal, aki oly vigyori pofával mérte az ostorcsapásokat, kéjelegve öntötte le egy vödör vízzel az ájult testet, hogy talpra állítsa a hóhér a további kínzásoknak a felfogására,... Kérdem, ha ez a sebzett magyar összefutott a budai oldalon valahol ezzel a Káinokkal, bizony-bizony, nem mérlegelt sem módszerekben, sem időben, hogy most mit tegyen... Így jöhettek létre azok a megtorlások, amikről hírt hozott a szellő. Majd minden második, vagy harmadik magyarnak lett volna elszámoltatnivalója valakivel szemben, hiszen tízezrek kapták a Rákosi féle lándzsadöféseket, hol a lélek ellen, hol a test ellen, hol a szabadság elvesztése ellen, hol a vagyona ellen.
Az előzmények ismerete nélkül természetes, hogy megdöbbenve lehet tudomásul venni ezeknek a napoknak, felszabadult, gátat nem ismert megtorlásokat, de csak azoknak kelt megdöbbenést, akiknek nincsen, azaz nem is volt Rákosi bilincs a kezükön, vagy kurtavas nem szorította véresre a kezét-lábát. Páholyból nézve és olvasva elrettentő cselekménynek lehet elkönyvelni az 56-os tisztogatásokat, de ha szemét van, azaz volt, akkor pedig, seperni kell, mégpedig az új seprűvel. Hírek szerint sepertek is jócskán, talán még ártatlanokat sem kímélte a buzogány ököl, bokrostól ütöttek vissza, s talán a nyúl meg is tudott menekülni, maradt az ártatlan bokor.

Talán az én Klein Lajosom /Koltai írta át a nevét, ezekben a napokban nagyon bezárkózhatott valahol Budapesten, számított tán a látogatásomra, kölcsönmegadásra, mert bizony itt lett volna az idő, hogy megfizessünk mindenkinek, akinek csak tartozunk. Jó is lett volna egy kicsit érzékeltetni gaz tettét, aki bírta hangoztatni szemrebbenés nélkül 1947-ben, kötelet a nyakára...., és igyekezett vádjának hamis és aljas hivatali /Bajos rendőrkapitány, bírói ülnökök, akik szintén besenyők voltak, Kokoli Nándornék, aki nyakkendőt szeretett volna kötni a nyakamra, de jó vastag kötélből.... Úgy rettegtél Klein?!!! De nem tartottalak érdemesnek arra, hogy meglátogassalak, úgyis üldözött a gaz lelked, ami oly sötéten kormozódott a 47-es időszakban. Ugye vártál? Biztosan vártál, valahol megbújva a pincének sötét zugában, de már ez is elégtétel volt számomra, üldözött a gaz lelked. Egyenlőre ez is elég volt, ugye nem gondoltál arra 47-ben, hogy még rád jöhet a dögvész, ugye milyen hamar eljött ismét a leszámolásnak az ideje... Azért jobb lett volna, ha a bolhából nem csináltál volna elefántot, így nyugodtan élhetnéd napjaidat, habár jó volna egyszer még szembetalálkozni, mint ahogyan egyszer találkoztunk a budai kiskocsmában, de nagyon hamar elhúztad a csíkot, féltve a patyolat bőrödet.
1956. november első napjaiban vagyunk, l-2. A felszabadultságnak leírhatatlan boldogsága kiült az embereknek az arcára, mintha újraszülettek volna, az utcákon mosoly, kacaj, integetés, mintha egy nagy vigadóban lennénk, amikor ünneplő ruhában, ünnepi lélekkel, felszabadultságnak örömmámoros spicces jókedvében jártak-keltek az emberek. Az igaz, hogy a munka leállt, a gépek nem termeltek, az ország gazdasági vérkeringésében infarktus állt elő, megállt a termelésnek a munkája, de ezekben a napokban ez nem is okozott hiányt, mindenki többre és értékesebbre nyugtázta a forradalomnak vívmányát, győzelmét. Legalább is így élt a köztudatban ezeknek a napoknak eredményeiben megszületett új életnek, és főleg a városokban domborodott ki jobban a forradalomnak jelszava, ott lehetett látni, hogy valami elhalt, valami új élet, csak nem látunk még tisztán a barikádokon túl mi is születik meg. Jöttek a hírek megbénult a híradásnak ütőere, a rádiót, postát, a laktanyákat elfoglalták a forradalmi osztagok, hol békésen, hol véráldozat árán, szóval ismét a magyar-magyarnak lett a céltáblája, csak az a kérdés ki-kit talál el.
A határokon eltűntek a határőrök, a vasfüggöny megszűnt, ki és be lehetett sétálni a határon, az ment ki aki akart, az jött be aki akart... Már ez is magában véve a nagy aknazárnak a szeges villanydrótnak a megszűnése is valamiképpen visszaadta az embereknek az örömét, mint annak a madárnak az öröme, amikor talál egy rést a kalitkán, ahol átbújva..., repülhet a nagy természetnek kék ege alatt, valahogyan olyan jó volt tudni, hogy eltűntek a határzárok, a szomszéd élhet a szomszéddal. Ki is használták sokan ezt a lehetőséget, megindult a szomszédolás, rokon, barát háborítatlanul találkozhattak valahol.
Kérdezhetné valaki... -hát hogyan is láttuk annakidején a kibontakozást ebben a váratlan fordulatban, miben reméltünk, azaz hát hogyan is tovább, miképp lesz itt új életfakadás?...

/E sorokat írom 1981. márc. 12-én/
Már előfordult olyan meglepő fordulat, hogy amikor legjavában mulattak az épületben a dorbézolók, ugyanakkor már égett a ház teteje, amiről sejtelmük sem volt a házban lévő tivornyázóknak, még nem érezték a füst szagot, nem sejtették a menekülésnek szükségességét, pedig ami késik, az nem múlik... Valahogyan ilyen képhez tudnám hasonlítani az 1956-os /okt. 23-nov. 4-ig lévő mámoros hangulatban eltöltött napokat.
De hát, senkiben sem támadt fel az a kérdés, hogy mégiscsak eltelt a háború után tizenegy év új arculatával, szellemével, tudat átformálásával, egy orosz nagyhatalomnak az árnyékában, hát most mindent maga mögött hagyva, lerombolva az eddigi felépítményeket, akár szellemi, akár gazdasági, akár politikai színezetű volt a szülemény, most teljesen száznyolcvanas szögben elfordulva, kezdődhet egy ellenforradalmi mindent elsöprő orkán? Hallottam-e én ehhez hasonló morfondírozást, vagy sejtelmet is valaki szájából? Gondolta e valaki, hogy nem lehet ez valódi forradalom, hiszen volt a történelemben már olyan lángoló, pirospozsgás lelkesítő, mámoros felvillanás, mint 1948, Dózsa lángoló felébredés. Nekünk kellett volna ismerni a történelmet, hiszen nincs új a nap alatt, csak minden ismétlődik, más időben, más személyekkel, más színekben, más jelszavakban, hányszor volt már rá eset, amit a tömeg kivívott a maga javára, azt a nagy hal befalta, lenyelte, mintha nem is lett volna ez a népi vívmány.
Hallottam én a fellángolás tüzétől kipirult arcok maszkjában járó-kelőktől, ti balgák... Elképzelitek az oroszlánt karmok nélkül, a mérges kígyót méregfog nélkül, ez kis szabadsági láng, ami ott lobogott igazán a magyarság nagy tömegének a szívében, tud e maradandó lenni, életképes lesz a további győzelemnek, sikereknek a kivívására, s főleg tartós berendezkedésre?
Nem hallottam ehhez hasonló kétkedéseket, megszépült, megittasult forradalmi elkábultság nem tudta szélesebb politikai látókört kiszélesíteni, de még azok sem, akiknek igazán hivatottságuk lett volna a hetedik érzékszervük megérzésével odakiáltani: állj! Mert holnap már nem így lesz minden... Semmi jóslat, s főleg semmi előrelátás a holnapba, csak a mámoros körmenetek, hamuszórások, szürke kámzsásoknak az öltözékébe hangosan verték a mellüket azok, akiknek éveken át a tapsoktól kivörösödött a tenyerük, éljen Rákosi apánk... Berekedtek az éltető jelszavaknak, jelmondatoknak ordibálásától, akik élvezték a rendszernek minden javát, hol voltak most ezekben ezek az "okosok", mert később, mint a csirke, ahogyan kibújik a tojásból, úgy szaporodtak meg a bölcselkedők, tudták a helyüket, azaz csak meregették a szemüket, de most ezekben az órákban hol maradt el delphoi jóslásuk? Mint a patkány meghúzódtak valahol a pincéknek, vagy barátoknak védelmében, rimánkodva hangoztatták ártatlanságukat, majd feltűnően dobták, teli undorral, vetettek a megsemmisülésnek az enyészetébe piros párt könyvüket, hogy ezzel kiengeszteljék az utókornak a megbocsátását. És ilyenek nagyon sokan voltak, akik ez ideig büszkén és gőgösen ültek a Rákosi szekerén, és nagy ostorcsattogtatással fenyegették a szekérbe befogott sok-sok ártatlan kulákot, parasztot, iparost, értelmiséget, akik nem röstelltek heteket

vadászkutya módjára mozdulatlanul lesállásba helyezkedni, hogy pl. elfogja Polgár Jenő és sok ilyen polgár, ki is jár a templomba?, ki van a körmeneteken...., vagy nincs e búzaszem a tyúkudvarban, vagy láncon van-e a kutya?... Hol bujkálnak most azok, akiknek hangosan kellene hirdetni, nem jön vissza a régi, nincsen helye a nagybirtokosoknak, gyárosoknak, tőkéseknek, akik ez ideig éltek a munkásság verejtékéből. Ne gondolja senki sem, hogy ezzel a kis csetepatéval meghalt egy új világnak a csíraképessége, ismét grófok, bárok, dzsentrik ülnek vissza a bársony fotelekbe. Nem találkoztam egy nagy kommunistával, aki fennen merte volna hirdetni, nem szűnt meg a munkáshatalom, csak irányt vesztett, de csak átmenetileg, mert továbbra is a munka fog győzedelmeskedni a pénzarisztokrácia felett.
Titokzatos csend, hallgatagság, némaság a trónvesztettek táborában, tétovázottak nem találtak magukra, útvesztőben járnak, meglapulva, bűnbánó és megbocsátó képpel lapultak meg valahol, s azok pedig, akik mégis napvilágosságát élvezve elhagyták rejtekhelyüket, feledve, sőt kárhoztatva megtévedettségüket, csak a kényszer hatására lettek párttagok, de már kémiai átalakuláson ment át a piros könyvük, szórták magukra a hamut, én vétkem... én vétkem, soha többé....
Mindenki le akart számolni egymással, azaz mindazok, akik a Rákosi uralomban zászlóvivő szerepet játszott, akik teljes átérzéssel és könyörtelenül teljes drámai átéléssel vívták ki a Rákosi súgólyukból feléje súgott szerepet, nem kímélve barátot, testvért, rokont. Ezek jöttek önként a gyóntatószékbe és gyóntak minden ráhatás nélkül, kárhoztatva a politikai sötétségnek tébolyát, és vallották a bűneiket, amint aki meg akar tisztulni a volt embertelen aljas piszkától, szinte megvedleni, mint a kígyó, új forradalmak köntösébe bújva, saját bőrét védve ismét biztosítva a holnapot. Valahogyan ez visszataszító is volt, mert ilyen számító, aljasság valahogyan nem jellemes tett, aki éveken át hűen, kitartóan akadálytalanul vette és végrehajtotta a sokszor embertelenségbe hajló rendeleteket. Könyörtelenül érvényt szerzett a pair szövegének, sőt némi kéjelgéssel vegyítve csapott le az áldozatra, segített a vagyonelkobzásban, segített a börtönbe való belépőjegyének a megváltásában, vagy évekre elnémítatta valamelyik deportáló, internáló pokoli édenkertbe. Most ezekkel nem lehet találkozni, nem hallatják szavukat, sőt nyomban átfestették az ördögi színüket feltűnő nemzeti színre, s a nemzeti szín alatt álcázva magát, feledtetve múltját igyekezett új emberként ismét örvendezni az újnak, forradalomnak.
Csodálatosan senki sem ébredt annak a tudatára, hogy nem lehet azonosítani a forradalmat a forradalommal, azaz e kettő nem lehet egycélú, és ha nemrég hallgattak el a második világháborúnak dörgedelmes ágyúi, páncélosai, hogy kivívják az új, a szebb világnak zsalugáterjait, hogy eltöröljék örökre a zsarnokságnak világuralmát, amikor a szovjet haderő itt tanyázik a kertaljában, most akkor minden hiába volt, le kell rombolni az orosz katonák sírjait? Fel kell robbantani a szovjet nagyoknak szobrait /Sztálin szobrát felrobbantották Budapesten/, vagy ismét tárt karokkal és körmenettel kell a hercegprímást esztergomi palotájába elkísérni? Vagy foglalják el az üzemekben ismét a volt gyártulajok a maguk helyét,

vagy egyáltalán mit is akarunk?
Ugyan születtek sorban a proklamációk, mit is követelünk, főleg minden arra irányult, hogy az oroszok hagyják el az országot azonnal, és ez volt a legnagyobb és legégetőbb óhaj az egyes nemzeti felbuzdulásnak, mert aztán akadtak fogadások: addig nem borotválkozom meg, míg az oroszok itt vannak... stb.
Mindezeket csak úgy lopva lehetett megtudni, mert falun csend volt, itt nem akadtak azért olyan forrófejűek, akik úgy ették volna meg a levest, ahogyan a tűzről levették. Falun, s főleg Söptén csend honolt. Itt egyedül azon az estén volt némi számonkérés Gergely István felé, amikor megalakult a „Forradalmi Nemzeti Bizottság”, de ez a hirtelen felbuzdulás, undor, amit a falu érzett iránta is főleg azok a személyek, akik üldözést nyertek általa, és ezeknek a hozzátartozójuk, na képesek lettek volna rögtönítélő székké alakulni és a tömeg ítélkező porondjára cipelve leróni a sok-sok embertelen cselekedeteinek Nérói uralmát. Na ez sem következhetett be, mert nem sikerült a nép feltüzelt, fenyegető káromlásából zöld utat biztosítani a kultúrházból is aztán motorral eltűnni a nép ítéletének elhamarkodott vádpadjáról. Így is volt ez jó.
Itt-ott lehetett hallani, hogy voltak biz olyanok, akiknek köd előttem köd utánam kereket kellett oldani, hogy kivonja magát a nép látóköréből, mert biz azért egy-egy bevert ablak, feltört ajtó akadt azok portáján, akik egykor hatalmi pincér köntösükben hagytak maradandó fájdalmakat a családi portákon. Ha most ezek igyekeztek valamit törleszteni az igen elvadult dudva felett, ezt nem lehet hibául felhozni, hiszen bűn-bűnhődéssel párosul, és soha jobbkor, csak van rá alkalom még melegében, Matyi módjára törlesszünk le egy keveset a kiskirályoknak a kicsapongásaiból, amikor sokszor könnyek patakjának áradatit zúdították a feleségekre, gyerekekre, testvérekre.
Szőhetném nagyon sokáig a fonalat, azért mégis idekívánkozik egy anekdota, amit az én kedves barátom, osztálytársam Bagoly Kálmán bögötei kántortanító mesélt el nekem. Itt a faluban is, ahogyan mesélte, csakhamar új lángba csapott át a forradalomnak a lángja, annyira forrósodott a hangulat, hogy összegyűlt a falu apraja is nagyja, hogy megalakítsák a Forradalmi Nemzeti Pártot. Ekkor adódott a szónoknak a lehetősége, hogy visszapillantson az elmúlt politikai nagypénteki három órákra, hogy mennyi szenvedést, nélkülözést kellett elviselni az embereknek, és most számoljunk mindazokkal, akik részese volt ennek a szomorú másfél évtizednek celebrálásában -és ekkor bizony fenyegető öklök, ordibáló emberek támadtak az én Kálmán barátom felé..., akit fenyegetőzve akarták egy kicsit megleckéztetni. Kálmán érezte a szorongattatásnak kínos perceit, itt baj lesz, itt dá-dá lesz a vége... Meglépni a gyűlésről nem lehet, s ekkor jött az isteni szikra Kálmán agyában, majd felszólalt hangosan: emberek..., ne keressük a múlt hibáit, örüljünk a forradalmi új életnek..., énekeljük el egy szívvel és egy nagy-nagy örömmel: "Boldogasszony anyánk..., kezdetű dalt... Amit már kántált is a Kálmán..., majd átvette a dallamot és a szöveget, a boldogság mámorában úszó jámbor tömeg, majd az ének szuggesztiójának hatása alatt valahogyan kiosont a tömegből és eltűnt...., kivonta magát pár napra a nyilvánosságnak a láthatárából... Így mesélte

el nekem a Bagoly barátom a szorongattatásnak kínos perceit, amikor vallotta: hasznosabb a futás, mint egy elverés, habár szégyen is lett volna.
Ebben az időszakban nem hallottam sehol sem valami retorzióról, hogy valakit elvertek volna, vagy elüldöztek volna az otthonából, mert azok, akik nyegle és felelőtlenségükben másoknak okoztak embertelenségeket, azok ezekben a napokban láthatatlanná tették magukat, nem mutatkoztak a nagy nyilvánosság előtt, valami elrejtett zugban, pincében meditáltak az elmúlt időknek hiéna tetteikről, kinek mit okozott és most kitől kell neki tartani.

Szélkakasok tánca

Ami visszatetsző és gerinctelenségnek az undora volt, hogy nagyon sok félvad, álláshoz ragaszkodó Rákosi vezér most hirtelen köpönyeget fordított azok előtt, akiket egykor kalodába, a politika sötét megfélemlítésében tartott és ismét jegyet akart váltani az új drámai fordulatnak nagy színházába, de úgy hogy a főszerepet továbbra is ő vigye. Például Dózsa iskola helyettes igazgatója, aki maga javasolta, hogy most pedig, elérkezett az ideje annak, hogy a megcsúfolt feszületet tegyük vissza a tantermekbe, foglalja el a méltó helyét, legyen Krisztus a mi vezérünk, a példaképünk..., és vasárnap tantestületileg megyünk a templomba, mint egykor. Ehhez hasonló megtorpanások mindenütt keletkeztek, de ez egymagában csak a jellemtelenségnek adóztak, az ilyen és hasonló kijelentésekkel akarták a volt tettüknek, súlyos tartozik számláját némileg csökkenteni.
Feltétlenül egész biztosan, ebben a forradalmi felbuzdulásban minden szelektivitás nélkül elvegyült a jó és a rossz is, a gazember is meg az igaz ember is, a volt nyilas és nácista. A vegyület, az vegyület. Amikor nem lehet azonnal elemeire bontani a vegyületet, de érezte az ember, valami nincsen jól, hiszen most ismét azok igyekeznek jórészt karmesteri pálcát elnyerni a közéletnek szimfonikus zenekarában, akiktől a múltban is igyekeztünk megszabadulni, de most sem ragaszkodunk személyükhöz, főleg politikai állásfoglalásához. De mivel ezek a napok örömteljes, boldogítóbb jövőt jósoló, politikai tisztánlátóbb korszakot kecsegtetett meg a nagy tömegek előtt, így még az élet rostáján nem engedtük át a kiválogatásra kerülő ocsút, amikor is külön válik a tiszta szem az igazi ocsútól, engedtük egymás mellett élni, örvendezni a forradalmi győzelemnek terített asztalánál.
Nagyon sok egyéni felajánlás lett azonnal, pl. Petrován Oszkár tanár, akiről az a hír járta, hogy nagy nyilas is volt, később csak azért növesztett nagy szakállt, hogy küllemét megtévesztesse azok előtt, akik tán nyilvántartóba vették a tetteit. Ismét kijelentette, hogy addig nem vágatja le a szakállát, míg az oroszok itt lesznek. Egyébként remek pszichológus volt, nagyszerű előadó, később az Inta pusztán lévő idegbetegek közt dolgozott, mint pszichológus, már elhalt.
Megteltek a templomok, ismét visszanyerte a klerikalizmus a régi rangját, most az is eljárt a templomba, aki annak idején statisztikát csinált azokról, akikről tudomást szerzett a vasárnapi templomi látogatásáról.
Hát senki sem érezte ezeknek a napoknak a dögvészszagát? Senki sem volt olyan előrelátó, hogy ez csak Tisza virágzási délibáb?.... A mámoros állapotban élő, vidám, nevető, mindenkit ölelő ember sem veszi észre a közelgő veszélyt, szeressük egymást gyerekek..., jelszóval csak egy nap a világ...

Mit hoz a holnap? -Főleg arra senki sem gondolt, hogy éppen azt hozza, amire senki sem gondolt.
Mégis engem oldalba csapott egy rémhír, amit persze első hallásra nem is tudtam kellő képen kiértékelni, hogy mit is rejtegethet ez a hír és főleg mi lesz ennek a következménye. Amikor ezekben a napokban, tán már nov. 1. lehetett, a megyei tanács épületében ki-be sodródott mindenki, ki kíváncsiskodásból, ki már akkor párti oldalon, vagy más területen megbízatást kapott, hírek jöttek-mentek, a határ szabad, az megy ki aki akar, az jön be aki akar, senki sem tartóztat fel senkit... De ott volt Gömbös N., aki annakidején a népművelésnél dolgozott és ő újságolja hangosan.... Olyan hírek vannak, hogy az orosz tankok átlépték a magyar határt, és tartanak Budapest felé.... Ez valahogyan úgy hatott, mint mikor emlékszem arra, amikor a Feri bácsim Rábakovácsiban nálam volt búcsún, majd ebéd után ledőlt egy kis pihenésre..., de közben megkongatták a harangokat -tűz van!! Tűz van!!! Kiabálták az utcán, azonnal kifutok én is az utcára, hol is van a tűz? Ekkor égett az öreg Sine bácsi kunyhója... Mondom a Feri bácsinak: Feri bácsi tűz van, keljen fel... Kérdi a Feri bácsi -a fejem felett? Nem. Felelem, erre jobbfelére fordult és aludt tovább. Hogy Máramarossziget felől rajzik befelé az orosz harckocsikkal..., valahogyan még mindig nem tudott teljes meggyőződéssel hatni a köztudatra, nem akarta elhinni a forradalmi mámorban élő, a szabadságra szomjúhozó magyarság, hogy egy külső erőnek erőszakos beavatkozása elfojtja ezt a szent gyönyört, amit kivívott oly sok szenvedtetés után...