Forradalom hangulata

E sorokat írom 1981. febr. 20-án
Budapesti visszhangtól lett hangos már az egész ország, a forradalmi hullámok már elérték a falunak is határát, itt-ott volt is számonkérés, főleg azoktól, akik a rémuralomnak könyörtelen hóhérai voltak. Elvakította a pillanatnyi hatalmi erő, rettegésben tartott egy falut, várost, vagy járást, megyét, na ezeknél bizony a számon kérő bizottságok kezdtek levizitelni, de megérezte az igazságszolgáltatásnak a súlyát, és időben ismeretlen helyre, tájra, pincébe, padlásra tette át a tartózkodási helyét, várva a napoknak eljövendő meglepetéseire.
Söpte általában mindentől eltekintve folytatta a maga napi munkáját... Nem lehetett hallani egyéni leszámoltatásról, kivéve, amikor a hírhedt Gergely Istvánt az állami gazdaság igazgatójától kérték számon a sok-sok embertelenségét.
Ez a pesti forradalma, mert kezdetben így értékelték mindenütt az okt. 23-nak az eseményeit országszerte, még azok is akik később tűzzel-vassal irtották ezt a megfogalmazást. Lett belőle "ellenforradalom". Csak forradalomnak lehetett az újszülöttet elkeresztelni, hiszen oly váratlanul jött ez a szellemi árhullám, ez a leszámoltatásnak zárszámadása, mindenkit meglepett, csodálkozásából nem tudott hirtelen feleszmélni, ez csak "FORRADALOM" lehet, mire is lehetne másnak nevezni, hiszen ezrek és milliók tartották az újszülöttet a keresztkút alá, egyöntetűen sietve, nehogy meghaljon, mielőtt még megkeresztelnék, elnevezték ezt a vívmányt, forradalomnak. Senki sem tagadta alapjában, mert az volt, hiszen a nép, főleg Budapesten, kezdve utcára tódult és éltette az újnak a megdicsőülését, megszületését, megváltotta a nép, forradalmi kitörése a további szenvedéseknek, üldöztetésének, internálóknak, börtönöknek a bűzös félelmetes rettegéseitől, nem csoda, ha őrjöngött, örömteljes allelujától piroslott mindenkinek az arca. Rettenetes nagy merészség és egyben nemzeti felbuzdulás, nemzeti öntudat vulkánikus erő kitörése, azokból az állapotokból, amiben élni kellett, tűrni és szenvedni kellett millióknak. "Bújt az üldözött, kard nyúl barlangjában "...Testvér, testvért elad." Csoda, ha ebből a szózati állapotból most hirtelen, mint a csapdába került vad elrágta csapdába szorult farkát, és a nyakába vette a szabadságnak nagy óceánját. Valahogyan ilyen képből kiindulva lehetett csak elképzelni ezeknek a napoknak történelmi lángolását, vérpadtól a szabadulásnak napfényéig.
"Meghalt a király, éljen a király"... Ahogyan ilyenkor már mindig történni szokott, ha kilőtték a századparancsnokot, valakinek vállalni kellett a további vezetést, parancsnoklást. Na aztán ebből nem volt hiba, nagyon sokan akartak hirtelen volt elárvult politikai, gazdasági, miniszteri páholyokba ismét bekerülni. Alakultak úton, útfélen különböző "bizottságok".
"Ritka kivételtől eltekintve az emberek nem hősök, válságos időkben inkább tétova útkeresők, sodródó falevelek, legfőképp pedig koruk neveltetésének, a kor hagyományainak a rabja. Kevés embernek adatik meg egy megzökkent világban, hogy a helyes utat felismerje, ritka ember, aki mindig tisztán és biztosan tud ítéletet mondani, alkotni. Még ritkább az, aki tudatosan áldozatot vállal egy már felismert nemesebb jövő érdekében."

Valami káosz keringett az agyakban, főleg a rég letűnt kornak rangot, vagyont vesztett sérültjeiben, akik most láttak alkalmat arra, hogy mindazt, amit elvesztettek ez ideig Rákosi időszakban, most ismét talpra álljanak, visszavarrják elrejtett rang és rendfokozatukat, előkerültek a díszmagyar öltönyök, kardcsörgető dzsentri maradványok. Alakultak a különböző pártok, szervezkedtek külön-külön, valahogyan ebben a nagy futkosásban olyan játékot játszottak, mint az a játék, amikor van vagy húsz darab szék, mindenki kavarog a székek körül, majd egy bizonyos mondókának az utolsó szótagjára hirtelen egy székre dobja magát, és akinek nem jutott szék, az lesz a játék közepén a további játékalany. Most ebben a zűrzavarban hirtelen nagyon sokan elhivatottnak véltek magukat ilyen párt, olyan pártnak a megalakítására és feltétlen önmagát lehetett csak zászlóvivőnek tenni. Alakultak a különböző megyei vezetőségek..., dobva a Rákosi kocsisokat, lovakat; új lovakon, új bakon váltás állott elő.

Találkozás Farkas Lacival /1956/

Egy alkalommal bejöttem a megyei tanács nagy épületébe, mégis mi újság van a pedagógiai berkekben? Mondom, mégis csak tájékozódni kellene, milyen új szelek nyögetik most a megyénk központját...
A vasvári búcsúnak a látványossága fogadott, emberek jöttek, mentek... Új vezetők a hivatalokban. Ekkor találkoztam Farkas Lacival, ő volt ekkor a megyei népművelési osztály vezetője, aki őrségben állott a megyei, jobban mondva a járási nagy kapuja előtt kezében tartva a géppisztolyt... Úgy emlékszem, hogy a vállán volt a géppisztoly, de nem mernék rá megesküdni. Amint közeledem feléje, kedvesen üdvözöljük egymást..., pár szót váltottunk, mintha semmi sem történt volna..., azt sem tudom hová sorolta be magát a Laci, forradalmárok, vagy az ellenforradalmárok köze, de pillanatnyilag nem fungált megyei irodájában.... Valószínű ő sem volt okosabb sok másnál, le nem váltották, így maradt a helyén, de csak pár napig, mert jött az új őrségváltás. Meggyes János volt az, aki ebben az időben hivatott volt, hogy a munkás származási jogánál fogva jogosan maradt a megyei népművelési beosztásában. Pillanatnyilag az ő kezébe központosult a sok-sok féle kérdés, terv, eligazítás.
Amint így nézegetek és beszélgetek, találkoztam valami Gömbös nevezetű szintén a megyei tanácsnál dolgozott, mint népművelő..., aki akkor jött vissza Ausztriából, mert a határon megnyíltak a kapuk, leomlottak a szeges drótok, a határőrség megszűnt, az ment ki és be és annyiszor ebben az időben, ahogyan kedve kívánta. Na később ez a koma /nov. első napjaiban/ hozta a rémhírt, hogy orosz tankok dübörögnek hazánk, majd Budapest felé. Egy kissé érthetetlenül fogadtuk ezt a rémhírt, nemhogy elmennének, hanem inkább növelik a számukat?...
Majd később rátérek. Szóval amint itt szemlélődöm, nagyon sok kolléga sürgölődik, forgolódik a nagy épületben, köztük van Szalai Náci, Balog Sándor... és meg ki tudja hányan, és hányan gyülekeztek a nagyteremben. Engem is hívtak a most megkezdődő pedagógusi "forradalmi bizottság megalakulására" új vezetők új reformokkal fogunk továbbra is dolgozni... S itt szerkesztettek vagy valahány követelési pontot /mint 48-ban/ és azt szentesítettek az akkor még hivatalában ülő Horváth Gábor, Veres István járási vezetőkkel.
Hogy milyen érdekes a vi1ág, nincs utólag szépíteni a magatartásomon, de mégis

furcsálltam többek között Balog Sándornak hirtelen megnyilvánulásiról, aki ez ideig is vezető funkcionális beosztásban /megyei fokon, majd igazgató/ dolgozott szóval végrehajtó volt, most nagy kenetteljes szavakkal ecsetelte az elmúlt időszaknak ostorcsapásait, hazugságait, ő is elmondta: hazudtunk reggel..., hazudtunk délben..., hazudtunk este.... De most megtisztultabban fogunk a további időszakban dolgozni...stb. Arra gondoltam a Sanyi szavainak hallatán, továbbra is a húsos fazék gőzölgő közelségében akarja magát beágyazni, mert hiszen ezek után mindent meg kell neki bocsátani, mint a megtérő latornak.
Valami követelések, valamiknek a beszüntetése pontokba szedve voltak egymás mellé rakva, amit többen aláírtak, főleg a 2 "Forradalmi Pedagógus Tanács" megválasztott elnöke és többen írtak alá. Hogy ki volt a megválasztott elnök, arra sem emlékszem, de azt tudom, hogy a Náci nagy lelkesedéssel köszöntötte a ránk hasadó új világnak hajnalát. Utólag nevetségesnek tűnik fel az egész, de ekkor felszakadtak a fájdalmaknak burkai, s előjött a szebb a boldogabb felé való sóvárgás. Ezzel le is zárult a nagy gyűlés, de amire nagyon visszaemlékszem, nagy volt a lelkesedés, és amit utólag is mindig emlegetek, hogy ilyen Balogh Sanyi fajta, Horváth Győző széria, milyen hamar tudott új arcbőrt magára vonni, féltve, hogy kimaradnak az új vezetőségnek a bűvköréből, nem kapnak nekik megfelelő további vezetői, igazgatói, osztályvezetői posztot. Mert bennük már eleve gyökeret vert az a nézet, csak és bármi körülmények is jönnek, mindig a felszínen kell nekik vezető munkakörben élni.
Ez volt az első és utolsó ilyen megmozdulás, amin részt vettem az egyes iskolákban ellenben felvették a volt igazgatók a daróc ruhát, hamuval hintettek be magukat, ha hintették. Már akinek kellett, vagy legjobb esetben, mint a nagy Musics Jenő félék, akik Oladon élték 56 előtti vagányságukat, ilyeneknek, mint Polgár Jenőnek, menekülni kellett a nép, a tantestület igazságszolgáltatása elől, féltették a ruhájukat, hátha igen kiporolják belőlük a leülepedett bűneinek a porát. Persze voltak nagyobb-kisebb megmozdulások, főleg amint már írtam, vissza a feszületeket az iskolába, a tantestület testületileg megy vasárnap a templomba, Raffai Jenő a Dózsában voltak, akik a volt papjaik ellen követtek el ismét bűnbocsátó zsolozsmát....

Mindszenti beszéde 1956.

Országosan lehetett a hírekből hallani, hogy megalakult az új kormány „Nagy Imre” nevet lehetett hallani..., különböző pártok éledtek fel ismét hamvaikból, mindenki igyekezett valami olyat alkotni, amiből legalább neki lehetne majd valami haszna. Ez is lett a szégyen, később.
Nem maradt le a papság sem ebből a kifutásból, mert az akkori hercegprímás Mindszenti, aki a király után az első úr az országban, akit ekkoriban már az ávósok túlkapásainak, elítélendő módszerekkel emberi, főpapi méltóságában meggyaláztak, fogságukban tartottak, most alkalmat talált arra, hogy egy nagy rádióbeszédben kifejtse az álláspontját, a további országlás politikájában milyen követeléseket kíván végrehajtani. Magam is nagyon vártam a rádióbeszédet, mégis csak az igazság, a bölcsesség, az egyensúly megbillenésekor neki jobban kell látni a megújhodás megfogalmazását.

Most minden jó szó, most minden előrelátó bölcsesség mentőöv a fulladás elől, s ki tudná ezt az okos mentőövet a nagy árhullámba bevetni, mint az ország első hajóskapitánya Mindszenti József.
A rádióba szinte belemásztam, csupa fül voltam... Szőtte a mondanivalójának a szövegét, de a maga dacával, talán azt is mondhatnám egy kicsit nagy gőggel, semmi főpásztori melegszívűség, semmi kapaszkodórács ebben a forraló kráterban. Csupa követelések, vissza az egyházi iskolákat, szerzetesi rendeket a maguk földesúri birtokaikkal, vissza a szerzetesi gimnáziumokat, apácákat, –vissza a püspöki domíniumokat, szerzetes tanárokat..., csak követelés lesz ma..., semmi útirány hogyan és merre tovább.... Köszönet ennek és ennek a követségnek..., főúri arisztokráciának.... Na és a munkásosztálynak? Gondoltam magamban, mert én emlékszem kb. 1948-ban, amikor Budapesten tartotta a nagy körmenetet, az akkori ávósok kellemetlenkedtek a körmenet sikerében, és nagyon sok munkást hoztak be másnap reggel az internálótáborba, Mindszenti katonainak nevezték őket, amikor kérdeztük, hát ez a tömeg miért áll az internálótábor udvarán....? Ezek felé egy elismerő szó sem volt... Nagy hiba volt.... Arisztokráciai, földesúri vívmányait akarta vissza követelni, visszaállítani az egyházat, a tőke és földesúri méltóságát, de, hogy a munkással mi történjen, arról egy szó nem esett. Így bizony nagy csalódással hallgattam végig e szózatot, mert csak a maguk hatalmának a visszakövetelésével volt átitatva ez a beszéd, ami nagy kár volt. Csalódás és csak szemrehányás illeti ezért a nagy főpapot, mert a földi hatalomnak a visszaállítása mellett, kellett volna szólni az egészséges politikai irányzatokról, programot adni a nemzetnek, falunak és városnak egyaránt. Kár, hogy, akkor nem vettem fel magnóra ezt a beszédet, de utólag is magam is megvetettem a sorozatos földi javaknak a visszaállítását. Nem enyhítette szomjúságunkat ezekben a percekben, nem adott nagy útmutatást a dolgozóknak, csak az egyházon ért sérelmeknek csorbáknak az azonnali helyreállításának a sürgetését zengedezte. Így a beszéd után nem lettünk okosabbak, sőt a hallottak még jobban felingereltek –hát ez a forradalom csak a klerikális vagyoni és intézményi javaknak a helyreállítását van hivatva betölteni?
Nem maradt el Söptén sem valami kis kezdeményezés, hiszen minden faluban már megindult a „forradalmi békebizottságoknak a megszervezése”. Most nem emlékszem minek is hívták ezeket a gyűléseket, de valami ilyenféle volt.
Tóth Mihály, a helybeli VB. titkár jött értem egyik alkonyatkor, hogy ma este a kultúrházban helyi forradalmi tanács alakul meg, menjek el erre a gyűlésre. Tudom, hogy anyu nem akarta, hogy elmenjek erre az összejövetelre, mégis úgy döntöttem elmegyek. Tele a kultúrház, Bozzai Miklóssal az élen. Ez a vén salabakter valahogyan most kajánul mosolyogta ismét végig a történteket. Őt kértek fel elnökül..., s most is látom a ravasz rókát, ahogyan toporogva kezdi a nyögdécselését.... Ismét az öreget kellett előráncigálni ebben a válságos helyzetben, amikor forrong az egész ország... stb. Majd ott van Gergely is Pardi Gerzson is, mint párttitkár. Bizony csak addig forrósodott a levegő, hogy Gergelyt a tetteiért le akarták helyben számoltatni pár pofonnal..., de Gergely nekem mondta, hogy csillapítsam le a kedélyeket, mert nála pisztoly van... és bizony használni fogja,

ha valaki tettlegesen próbál hozzá közeledni. A felforrósodott magyarok felé így szóltam: persze hogy vannak elkövetett hibák, de ezekért majd mindenki felel, majd a bíróság előtt, ne legyünk magunk önbírája, bízzuk majd annak idején hivatalos bíróságra. Nagyon nehezen lehetett meggyőzni egy-két magyart, akik bizony tán egy kicsit fel is öntöttek a garatra gyűlés előtt, így nagyobb volt bennük a tettrekészség a leszámolásra. Pardi a párttitkár az még csak kezdő ismeretlen volt a faluban, a múltja nem itt zajlott le, hanem állítólag Székesfehérváron, habár a hírek idáig eljutottak neki is az embertelenségéről, de Fehérvár nem itt van. A gyűlés nagy örömben telt el, mindenki örült az új kezdetnek, ismét valóra válhat az emberi szabadság... Nagyon nehezen tudott csak kisodródni Gergely a teremből, nem tudom, de lehetséges, hogy azért kapott egy kis nyomást az oldalába, de nagyon vigyáztunk mindenféle túlkapástól, így hamarosan motorra ültek és eltűntek a sötétben.
Egyedül ennyi volt a söptei gyűlés, mindenki maradt a helyén, dolgozott, egy kicsit megjuhászodott, főleg akik érezték a korábbi embertelenségüknek ártalmát.
Iskolai vonalon sem történt semmi változás, Gugi igazgató szépen és lelkesen számolt be hogyan lett ő párttag és hogyan semmisítette meg a tagsági könyvét, csendes jámbor ember lett, aki örült, hogy nem háborgatja senki sem, nem pályázik a helyére...
Ami érdekes volt, a nyolcadikos gyerekek egyszer csak valamin felhergelődtek és Pardinak a lánya ellen, rosszallásukat fejezték ki apja bűnei miatt, Pardi Anna volt a tanítvány..., akit bizony nagyon meg kellett védenem az osztálytársaiknak megvetésétől. Szegény Anna, bennem látta a megvédelmezőjét, aki pártfogolta a támadások ellen, csak azt nem tudom, hogyan szereztek tudomást az osztálytársaik apjának a tetteiről, amit főleg Székesfehérváron követett el. Pardi, őrnagyként élt Fehérváron, lehetséges, mint ávós őrnagy, vagy üzemi rendész, nem tudom, de valami lehetett a dologban, mert nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Csendben és rendben ment a tanítás, más iskolákban szünetelt a tanítás, mi nem tartottunk egy nap szünetet se a rendkívüli állapotokra való tekintettel, szigorúan mentünk a napi terv szerint. Mostanában olvasom Pardi Annát, mint költőt, több versét olvastam a pesti újságban, de ez ideig nem tudom, ez-e a Pardi Anna, aki Söptén járt iskolában?
Magában a faluban semmi nemű izgalom különösen nem volt, senkit sem bántottak, élte a világát mindenki. Na azért megragadták a nagy lehetőséget a Tsz. tagjai, elég volt a közös gazdálkodásból, elővették a szomogya alatt rejtett ekéket, boronákat, szekereket, amit bevittek a közösbe azt most ismét szétosztották maguk közt, visszaállították a maguk kis maszek gazdálkodását. Valahogyan ezzel a hozzáállással, főleg vezetéssel, nem tudtak előbbre jutni a volt cselédek, így maguk gazdájává állították magukat vissza, megszűnt a közösség, a Tsz. Ez a forradalmi időszak igen jó alkalom volt a szétbomlásra. Nem is haboztak egy percig sem a közösségnek áldásos volta felett, visszaparcellázták az egybeszántott földeket, mindenki tudta pontosan, hol volt az övé, mit vitt be a közösbe.