Nemzeti képgaléria, találkozás Stróbl Alajossal

Ha már itt vagyunk, akkor nézzük meg a Nemzeti kép galériát, hiszen itt van szemben az országházzal. Úgy is lett...
Arra gondoltam, hol láthatnának ennyi festményt, ha nem itt, habár majd megyünk a nagy Hősök terén lévő képtárba is, ahol aztán lesz min elcsodálkozni művészetben, színekben, de árakban is.
Amint megváltottam a belépőjegyet... nagy tágas terem fogad bennünket. Imitt-amott egy-egy fehérköpenyes néni mosolyog ránk, halkan köszöngetünk és közben nézegetjük a sok-sok képet, pacsnit, színkáoszt, hogy mit is kell itt nézni, azaz hol van itt a művészet és főleg mit akart a festő kifejezni a képeivel, színeivel? Ezt nem tudtam megfejteni, olyan volt mint egy keresztrejtvény, előttem van, de nem értem a titkát a festőnek.
Kohan Györgynek volt a képkiállítása, 1910. született Gyulán Munkácsy-díjas festő, tehát kiemelt káder...valamiért kellett kitüntetni. Drámai erejű művészetében a népművészet hatása és a szimbolikus látásmód egyesül.... a mexikói festészettel rokon... Később megtudtam, hogy hagyatékát Gyulai Múzeumba helyezték el... Csak nézem, csak ámulom-bámulom ezeket a képeket, de sehogyan találok magamra... szinte nevetem magamat, hogy lehet ennyi színpacsnit kiállítani... amikor nem

tudom a képek mondanivalóját kitalálni, pedig valószínű, hogy a festőnek volt valami mondanivalója az egyes képekről, de én hiába nézegettem a képeket, látom, hogy a házak nem házak, az emberek nem emberek, úgy álltam a képek tárában, mintha hottentották közt lennék, én nem értem őket, ők nem értenek engem.
Amint így szemlélődöm, vicces formában kérdem az egyik fehérköpenyes nénit, tessék már nekem megmondani, hogy Önök miért vannak itt? Fura, bolond kérdésnek vélte a kérdésemet a néni, de látta, hogy a viccelődésnek a tónusán állok, hát kérdem... mondja a néni, hogy vigyázzunk a képekre... Miért?- kérdem én.. hát volna valaki is, aki ezekből egyet is ellopna?...a néni teljes zavarba jött... majd kérdem, szíveskedjen nekem megmondani pl. az a kép mit akar ábrázolni?... A nénivel most már ketten merevítjük a szemlélődő, kutató szemünket, de a néninek sincs semminemű hozzáfűzni valója... majd így szól... Tessék odamenni ahhoz az úrhoz, majd ő megmagyarázza nekem a képekben elrejtett mondanivalót... Na jó. Egy jól megtermett úriember áll egy kép előtt, köszöntök, bemutatkozom... ő is...de a nevét sohasem fogom tudni, mert általában egy egyszerű bemutatkozás nem arra való, hogy értelmes nevet is fel lehessen ismerni... na jól van… Amikor kérdem az úrtól.. tessék nekem megmondani, hogy pl. az a kép mit akar ábrázolni, azaz mit kell nekem rajta látni?...mert a ludak nem ludak, a házak nem házak... stb… Amikor elhallgattam az ismeretlen úr nagy magyarázatba kezd, mint az elsősöknek a tanító néni szokta az iskolában a sok-sok kis butusnak... Tessék csak nézni azt a képet, mennyi lemondás, mennyi nyomor, nélkülözés, szegénységről árulkodik a színgazdagsága... erre fel jobban merevítem a szememet, de már a gyerekek is merevítették a szemüket a kép felé... de bizony nekem nem mondott semmit sem az ecset pacsnija...és ekkor kérdem ezt az urat, tessék nekem megmondani, hogy mikorra tudom majd én is meg azt, hogy ezek a képek miről is akarnak tanúskodni, gyönyörködtetni? Hát bizony még kell vagy negyven esztendő... hű! mondom hangosan, akkor nekem örökre titok marad a megfejtés kulcsa, mert én ezt az időt nem fogom megérni... S közben egy másik úr is felfigyel butaságomnak okosságára, egy kissé elmosolyítja a szájának a csücskéjét, ehe... gondoltam magamban, ez az úr velem tart... mindjárt be is mutatkozom neki... s ekkor hallom: Stróbl Alajos... a nagy szobrászművész...világhírű szobrai örökítik meg a nevét az utókorra. Ahogyan mondom... hogy Szombathelyről jöttünk... igen!? hamarosan én is megyek Szhelyre...ott állítják fel Lenin szobromat... A képek felől hiába kérdeztem ,nem nyilatkozott művészkollégájának a játékos kriksz-krakszáról... de annyit azért elárult az arca, neki se mondanak semmit ezek a képek. A szobrászművész velünk tartott a kijáratig, majd mindjárt hivatkoztam az Országház mellett lévő impozáns és sokat mondó Kossuth szobor alkotására, önmaga beszél, nem kell magyarázni, benne van egy egész történelem a szobor vonalaiban, gyönyörködtet, tanít és mindenki megérti ezt a szobor alkotást. Örömmel nyugtázta elismerő szavaimat, majd egy színes diában megörökítettem, a mai napig is a diák közt látható a találkozásnak emlékére.
Persze, azzal, hogy én nem értettem meg Kohán Györgynek a képeit, ezzel még nem vesztette el művészeti nagyságát, a teste már a múlté, képeivel beírta a nevét a halhatatlanok panteonjának márványtáblájába. Ez olyan mint a Bartók zene!

Ki érti, ki nem érti, de azért azok is tapsolnak, akik nem találtak benne zenei kalóriát, de mivel mindenki tapsol a nézőtéren, illik neki is az okos fiút megjátszani.
Nagyon sok oldalt tenne ki a mondanivalóm, ha mindent, amit láttunk, azt leírnám. Felejthetetlen élmény marad az Úttörő vasút, fogaskerekű vasút, amint kapaszkodott felfelé a kis járgány. Nagy hatással nézték végig a Nemzeti Múzeumot, ahol a történelem maradványai beszéltek hozzánk... a múzeumnak azon emelvénye, ahol megmozdult az 1848-as elnyomott magyarsága... majd Arany J. szobra, a Toldival... Nagyon élvezték a Római partot, mert egyszer ott is laktunk kemping házakban... Kb. minden második évben vezettem egy-egy csoportot fel Budapestre, magam is teljesen tájékozódott lettem a nagy háztömegben. Volt, amikor a bátyám a Jani is segítségemre jött, mint pesti embernek nagyobb volt a látóköre, mi hol van, hogyan lehet megközelíteni, pl. hol lehetne vacsorázni?

Színes diakészítés a kirándulásról

Ezek az úti emlékek örökre bevésődtek a kis söptei agyakba, gondolom sokszor vissza is gondolnak ezekre a gondtalan napokra, egy-egy fénykép is maradt az útról...
Arról már írtam, hogy minden utamról készítettem egy sorozatos diát, Söptétől-Budapestig, forgatókönyvvel, zenével, pl. amikor a képen megjelenik a Mátyás templom, akkor megszólalnak a harangok, Hunyadi J. győzelmének az emlékére harangoznak minden délben. Ami aztán nagyon nagy élmény volt, amikor ezt a sorozatot vagy száz darab képben idehaza téli estéken levetítettem a szülők, rokonok jelenlétében, ekkor volt ám csak igazán öröm... amikor a képeken felismerték önmagukat, nini!... ott meg az ágyuk, ott meg a Jóska issza az üdítőt... de nagy örömmel nézték és látták a szülők saját gyereküket a nagyváros forgatagában, maguk is tanultak ebből a kirándulásból, szinte örömmel nyugtázták együttesen azt a nagy fáradságot, amit ebbe a kirándulásba én befektettem. Soha sem volt baleset... ami nagyon fontos volt, hiszen borzalmas lett volna, ha valamelyik gyerekkel baleset fordult volna elő, a szülő sohasem bocsátotta volna meg nekem gyermekének az elvesztését... De minden alkalommal épen, egészségesen adtam át a csemetéket a várakozó szülőknek.
Egyszer fordult elő, hogy a Komáromi Gyuri valahogyan lelépett a szűk járdáról, és, az úttesten folytatta az útját, majd jött egy taxis és az bizony egészen közel ment a Gyurihoz, de a sofőr látta a helyzetet, és amikor Gyuri észrevette, hogy a kabátját valami súrolja, hirtelen nagyot ugorva és közben óriásit sikoltva hirtelen a járdán találta magát... a sofőr is nevetve nyugtázta el Gyurinak a kressz hibát, a gyalogosé a járda, az autóké pedig az úttest, és nem fordítva. Na ez csak móka volt, és mindenki tanult ebből a Gyuri feledékenységből, fegyelmezetlenségből. Soha semminemű baleset nem fordult elő kirándulásaim alatt, pedig mindig egymagam vezettem a csoportot, az igaz, ha kellett nem sajnáltam a nyaklevest, ha már a sok-sok figyelmeztetés nem használt. Ezzel mindig eredményesen helyre tettem a rendetlenkedőt. Végtelenül szerettem tanulókkal kirándulni, nekem is emlékeimnek gyöngyszemei maradnak ezek a napok, élmények.