Úttörői életről… annak munkájáról, szerepéről 1953-tól…

Ezt a szervezetet is nekem kellett ápolnom, hiszen Bozzayék erre már öregek voltak. Szép kollégám meg annál kényelmesebb ember volt, hogy ennyire lekösse magát, annak dacára, hogy tudtommal ekkor már párttag is volt. Iskolai, ifjúsági szervezeteknek mindig ápolója voltam, valaha a Jézus szíve kis iskolás csoportnak, majd a felnőtt ifjaknak a KALOT szervezete, főleg a Levente intézménynek mozgatója, mint ifjúsági mozgalomnak okos és tudatos istápolója, majd a DISZ, később a ma is élő KISZ ifjúsági mozgalmakban, mint kulturális rugó mozgattam az ifjúsági előre haladást, főleg kulturális vonalon, hiszen a politikai labirintba sohasem voltam vezető, szervező.
Hát így került rám a sor, hogy Söptén engem jelöltek ki az iskolai úttörőcsapatnak a vezetésével. Szívesen vállaltam ezt a szép ifjúsági munkát, hiszen „akié az ifjúság, azé a jövő” nagyon sokban besegített ez a csapat az én iskolán kívüli tevékenységemben, szinte nélkülük teljesen tehetetlen lettem volna kulturális, népművelési, könyvtári életet növelni.
Így kaptam a megbízatást Csonka Gyuritól, aki akkor járási iskolai titkár volt. Gyurival mindig a legnagyobb megértésben voltam, nagyra értékelte a csapatnak a sokoldalú mozgalmat, valamiképpen ez neki is jól jött, mert volt egy a sok csapatból, ahol van élet, mozgás, eredmény és felfelé ő is tudott élni az eredményekkel. A nagyrabecsülésem Gyuri iránt még a mai napig is megmaradt, a jelenben a megye ált. tanács elnöke, mindig van valami mondanivalónk, ha igen ritkán összehoz az életnek fogatagában a sors. Boldogan emlékezik vissza ő is ezekre a kezdeti lépésekre, amikor az úttörői élet még csak pólyáskorát élte, harc a múlt szemlélettel, a régit nem tudják felejteni, az újat nem akarják befogadni, bizony ekkor kellett a legény a gáton, aki ezt a hidat felépíti úgy, hogy járható legyen a múltból a jövőbe. Na én nagyon sokszor rendeztem olyan kulturális rendezvényeket, ami csak emelte az iskola, az úttörőknek a tekintélyét, persze ez sem ment simán, hiszen ezeknek az úttörőknek, a szüleinek a szemléleti tudatuknak a gyökerei teljesen a múltban gyökeredzett és azt tudjuk, hogy mily fájdalommal jár egy foggyökérnek a kihúzása.

A mellékelt megbízólevél tanúskodik az úttörő csapat vezetésére, de már ezelőtt is bekapcsolódtam a mozgalomba. Hármas szemléleti hatás alatt állott az ekkori időkben élő iskolás gyerek. Még ekkor erősen élt a családban élő ráhatás, ekkoriban még nem igen jártak el hazulról dolgozni a szülők, tehát több időben tudtak együtt lenni a gyermekükkel. Ez a családi ráhatásnak pedig nagy volt a súlya a tudatformálásban, s ezzel a nézettel kellett elsősorban okosan és nagy tapintattal számolni, mert mondván a szülő „nem engedek a gyermekemből Istentagadó kommunistát nevelni”...s ez a szülői háznak a sugallata erősen benyomódott a gyermek szívébe. A szülőknek többsége, főleg itt falun főleg ezt a nézetet vallottak, így az úttörőcsapatnak a vezetése nem is volt ekkoriban olyan népszerű, sőt támadható volt a tanító, aki ezt csinálta és vállalta. Az volt a jó a szülők szemében, amibe ők is felnőttek, vallási szervezeteknek Jézus szíve, Mária kongregánista, az asszonyoknak pedig a „Rózsafüzér szervezete” Mária asszonyai, a férfiak részére pedig a KREDÓ vallásos szervezet, és még ebbe beletartozott különféle vallási megmozdulások. Na most ebben a légkörben növekedő gyermek, lány vagy fiú, akinek most a gyerekei úttörők lettek, hát bizony nem talál kapcsolatot az ő gyermekkori tudatkialakításához a mai /1955/ gyermeki tudatformáló, a régivel teljesen új szellemi irányzathoz.
Csak most itt megemlítem, mert később hátha elfelejteném a következő élményeimet. Nagyon jól emlékszem, hogy reggelenként, ha mód volt rá, akkor a diák iskolamenet alkalmával egy röpke imára, pár perce betért a templomba, hogy vágyának, kérésének a meghallgatására bírja valamelyik szentet, hogy ma ne feleljen, vagy ha felel, akkor jól tudjon, vagy szóval a diák a saját önzésének akarta valamelyik szentet megnyerni, járjon közre az iskolai órák alatt, sugallja a feleltető tanárnak a reggeli könyörgését. S bizony a reggeli időszakban a volt Ferences templomból rajoztak ki és be a diákok, akik igyekeztek pártfogásul valamelyik szentet megnyerni a napi iskolai szereplésükért. Ha nem is használt ez a reggeli ájtatosság, szent sóvárgás, de nem is ártott, persze a rest és lusta, így is megkapta a földi bírójától a megérdemlő jegyet, legfeljebb másnap reggel egy kis szemrehányást tett a felelő a pártfogásra kért szentet, jobban vigyázzon reá, ne kapjon szekundát.
Ez a reggeli röpke templomvizit mindjobban kezdett gyérülni, elsősorban tán azért is, mert kaptak leszidást az illetékes ifjúsági szervektől, vagy belátták, itt nemcsak imádkozni kell, de dolgozni is kell, s ha tanul becsületesen nincs szüksége a reggeli templomi vizitekre, fohászokra, könyörgésekre.
Ha ma reggeli, iskolamenési időben figyelem a csapatosan menő diákoknak az útvonalát, biz nem látni tán egyet sem, hogy betérjen a templomba, pártfogónak a megnyerésére. De 1955-ben ez még lázas tünet volt a diákok közt, de már ma ez teljesen divatját múlta, és ezekből a diákokból ma már szülők lettek, valahol dolgoznak, és bizony nem sürgetik a reggeli templomi látogatást. Persze ennek voltak különböző sorozatos tendenciái, amik sokszor a diákoknak az előmenetelére is kihatott, aki templomba jár, az nem kap felvételit a közép és elsőbb iskolákba, sőt menetközben, ha ez kitudódott, kicsapták a diákot az

Iskolából, internátusból, ahogyan panaszolta nekem egyszer Varga Laci volt rábakovácsi tanítványom, mert templomba járt a falujában, ezért Polgár Jenő kicsapatta a második kereskedelmi iskolából, mint klerikálizmusnak erősítőjét. /Ma találkoztam Bencsics Károllyal, akit annak idején kb. 1942-54 nyarán felbérelt, hogy mint cséplési ellenőrt buktasson le, mert így kívánja a párt a regula. Tehát ma: 1980. dec. 20-án meséli, hogy, Gergely közben Tsz elnök is volt, majd aki mellette dolgozott Söptén Szakács, az is valami tsz vezető volt, de leültették vagy félévre. Sokáig nem tudtam Bencsiccsel beszélgetni, mert valami vasajtókat fuvarozott valahová majd még egyszer beszélgetünk... mesélte, hogy feleségét valami baleset folytán elvesztette./ Ma mesélte el az esetet, hogy ő mentette meg Hodászi Imrét a gyógyszerészt a rágalom és vád alól, nem ő gyújtotta fel a szalmakazlat, hiszen a Szakács István az akkori áll. gazd. irodai személy is látta, hogy a kazaltól Gergely István jött el kora reggel, és ezt ő is tanúsította... Na ugye mik sülnek ki utólag, mindenki tisztára mossa magát végül is. Erről már korábban irtam, csak most kiegészítem a mai beszélgetéssel.

Torzszülött parancsoknak születése... csasztuskák, virágcsokor...

Nem hálás szereposztás ebben az időben /1954-55/ amikor az úttörőcsapat vezetőségi tisztet kellett betölteni. A falunak, a szülőknek a szemléleti felfogását már megírtam, nem tudták felejteni a múltat, ehhez szoktak, ragaszkodtak, csak abban láttak a gyermeküknek a boldogulását, az új szokatlan vonásokat, ellentétes szokásokat hirdettek, ami ellen lázadozott teljes elmével, és most kellett a gáton maradni, úgy hogy a haladásnak a vonatja ki ne sikoljon. Mint ifjúsági vezetés nekem nem volt nehéz, hiszen az emberré vallásnak örök törvényeit már az öreg Mózes elvtárs két kőtáblányi terjedelemben, tíz parancsolatban úgy megfogalmazta és annyira tömören és elevenen, hogy kétezer éve sem homályosodott el annak egyik pontja sem, főleg az első négy kivételével, mert azóta sem tudtak jobbat és igazabbat alkotni az állami szervek a maguk fogalmazta alkotmányaikban. Ebben a tíz parancsolatban benne van mindaz, amit ha betartanának a világon, akkor válna az ember igazi emberré, nem lenne az ember a farkasa a másik embernek.
Húsz éves koromtól fogva aktívan szerepeltettem a tudásomat az akkori ifjúsági szervezetekben, újat nem tudtak nekem mondani, tisztán csak azt kellet tenni, mint a kelmefestő csinálta, fehérből csinált piros, vagy kék nyakkendőt, mert mi valaha a barnát, a cserkészszint hordtuk. S ha valaki pedig cserkész volt, annak könnyű dolga volt, mert ott meglehetett tanulni mivel lehet az ifjút testi és lelki telitetté tenni, s hosszú idő folydogál le a homokórán, amikor az úttörői szervezet annyira megszeretett lesz, annyira szívhez tud szólni, mint a cserkészet tudott hatni a közfelfogásra.
Magam is csak azt csináltam, ami jó volt a múltban, azt beiktattam a jelenben, és ami a jelenben rossz, azt pedig teljes egészében kiiktattam a napirendről. Mondok is rá egyszerre egy példát.
Nem elvhű, csak érdeklátszati elvhűségből mindig akadnak, akik a verébből túzok madarat akarnak varázsolni. Ismerni kellene ennek az időszaknak a tudatbeli sanyarúságát, észbeli vérszegénységét, uborkafára való kapaszkodást, mert ezek nélkül nem

lehet megérteni a koraszülött agyszörnynek magzatjait. Ugye ebben az időben /1954 volt begyűjtés, tsz szervezés... leseperték sokszor a padlást is tisztára, hogy a jurcsek féle mozgalom mettől jobb statisztikát tudjon felmutatni. A nép dolgozgatott, de mivel a terményei felett nem igen rendelkezhetett, biz sokszor vesztette örömét, letört közben a munkáskedve. Na ezen kell majd segíteni az úttörőknek, de hogyan?... Jött egyik napon a parancsolat… tessék a déli időszakban, amikor ebédel az arató munkás, lepihen a képe árnyékában, eszi a bablevest csülök nélkül, adjunk buzdítást és erőt a továbbiakban úgy, hogy olvassunk fel ott a mezőnek teljes közepén a Népszabadságból egy-egy oda vágó politikai szakaszt, hadd lássa a jó dolgozó nép, hogy vele tart a párt, gondoskodik a szórakoztatásról még a déli pihenő alatt is....
Amikor olvasom, kár hogy nincsen meg ez a rendelkezés, felordítok, ti marhák!!!! Nem szöveg kell az aratáshoz, oda markos kéz kell... majd ha kimegyek a tarlóra és kiveszem a kaszát az arató kezéből, s nagyobb rendet hagyok magam után, mint ő hagyott, akkor lesz nekem becsületem, szeretettel várnak majd máskor is, de Népszabadság cikkével a mai nap sem lehetne kombájnozni... oda egészen más kell. Amikor a magas vezetőség tudomást szerzett arról, hogy a Czeglédy nem megy ki a tarlóra újságcikkeket olvasni az úttörőkkel, na meg nem fogadja virággal az első szekeret, ami elsőben hozta a begyűjtőhelyre a gabonát, tudtam, hogy ezt a gabonát szitkozás halmazával telitette el a gazda, mielőtt elhozta a begyűjtőhelyre, elátkozta azt is, aki ebből egy falatot is megeszik, dögöljön mindenki aki ebből a verejtékes szagú gabonából kenyeret süt... na ezt is virággal kellett volna fogadni az úttörőknek csasztuska szavakkal magasztalni a gazdát hazafias cselekedetének öntudatának a bölcsességében. Nem-nem, soha sem vitettem virágot a tehénfogatos szekeres bácsinak, hagytam a maga útján sőt tanácsos volt elkerülni a megrakott szekeret, mert a pilátusi, júdási szemek villogásával nem volt jó találkozni. S jöttek a magas várból az ügyintézők... hát te nem hajtod végre a pártunk utasítását... Nem és nem, mert ilyen marhaságra nem vagyok hajlandó, csasztuskát mondassak annak, aki tele van átokkal, szidalmakkal... de hát így -- de hát úgy... ez a párt határozata, nem a párt határozata, csak egy-két tökét vakargató hülyének az agyréme, semmittevésében nem tudja mit csináljon, nem lehet a halottat rózsavízzel locsolni, akkor is romlásnak indul és büdös lesz, jobb ha eltemetjük a romlandót.
Biz nem csináltam ilyen marhaságot, mondván nekik ezt meg magatok is visszavonjátok, ilyen rendelkezés Tiszavirág életű, nem életképes és előre lendíti a munka sikerének előbbrevitelében.
És mindig igazam lett... biz nem kellett sokáig várni, ahogyan jött a végrehajtó utasítás, úgy követte hamarosan a megsemmisítő parancs, nem kell kimenni a tarlóra, nem kell virággal köszönteni a fogatost, aki viszi a gabonát a begyűjtő helyre. Na lám!... mily hamar meghalt a kis torzszülött, ugye nem volt életképes Aztán még voltak ehhez hasonló rendelkezések, amiket mindig megszűrtem a sallangoktól, a konkolyoktól és csak a tiszta és nemes gondolatokat érleltem munkára.

„A hatalmat nem elég megszerezni, azt meg is kell tartani”...de ehhez kiiskolázott fejekre, vezetőkre lenne szükség, ami ebben az időben bizony még csak a négy eleminél tartott, így az egyes intézkedések is magukon hordták a szellemi butaságot, groteszkséget. A mag ugyan kikelt, hajtásokat is hozott, de sok a vadhajtás, főleg a bosszúnak és a butaságnak az életelszívó vadhajtásai, amit nekünk kint a munkaterepen kellett azt kellőképpen lenyesegetni, megrostálni.
Ismétlem nekem nem volt új az úttörői életben, mert ha mindazt, amit tettem az eddigi ifjúsági szervezetekben, jócselekedetek gyűjtése, vetélkedés, versenyek különböző tantárgyakban... felsorolni is nehéz volna mindent, de csak át kellett ültetnem a mai kornak szellemi tudatformálásába, de úgy hogy azt a szervezet ne érezze idegennek, elfogadja az újat értelmével, szívével megszeresse, mint ahogyan a testbe beoperált idegen anyagot igyekszik magából kilökni, elsőben csak gennyezik az idegen külső világból bejutott anyag körül, majd megfakad a seb és a gennyel együtt, kifolyik a szervezetbe került idegen anyag is. Gondoljunk csak arra, amikor egy tüske töve a bőr alá fészkelt, mi is következett utána. Vagy pl. vérátömlesztés kezdetben halált okozott, amíg rájöttek arra, hogy az emberek különböző vércsoportokba tartoznak, és nem lehet az „A” vércsoporthoz tartozó embernek a vérét „C” csoporthoz tartozó embernek adni, mert ellentétes az összetétel és a gyógyulás helyett a halálnak készítettük elő a beteget.

Nérók ismét lettek a trónokon

Nagyon kellett vigyázni a szakképesítés nélküli sok-sok vezetőhelyen pöffeszkedő okosnak látszani akaróknak, a törtetőlétrán felkapaszkodó, üres fejűeknek az intézkedéseire, mert bizony ez az időszak /1955/ a formálódás, az útkeresés, a tapogatódzásnak, a lábadozásnak a korszaka volt, amikor vak vezette a világtalant, de nekünk látni kellett még a sötétben is. Ha ma 1980-ban végigfuttatom magam előtt azokat, akik ebben az időben /1945-55/ években Nérói hatalommal bitorolták a hatalmat, csak egy intésük kellett ahhoz, hogy valaki már ne ehesse meg a szentültet húsvétkor, ha úgy nagyjábul, mint amikor a színházban a játék után sorra jönnek a színészek a színpad előterébe, hogy a kiérdemelt tapsot élvezhessék játékukért, ha most így sorra veszem az ekkori időknek drámai főszereplőit, /Járási tanács VB. eln. Veres, Horváth stb./ hol van már a tavalyi hó? De hol vannak ezek a kiskirályok? Akik élet-halál urai voltak ebben az időben. Persze hogy maradtak közülük többen, akik végig tudták játszani a hol a piros, itt a piros... szemfényvesztő kisdedjátékukat, igyekeztek egyensúlyban lenni a „Fortuna szekerén”... igyekeztek mindig a hullámok tetején maradva átdobni magukat a másik hullám csúcsára, ha kellett a mások vállara ugorva, csak ő maradhasson felül.
Igen, ebben az időben /1954-55/ még csak bölcsödében jártak azok, akik aztán felnőve szellemi fellegvárakban kiképezve, felvértezve politikai, társadalmi tudományokkal, elsöpörték maguk előtt a szellemi sötétségben botorkálók vad ordasait, jobb hozzáértéssel, szellemi felvértezéssel vitték előbbre a haladó társadalomnak lobogóját. De ez a kovászkeltő időszak volt sokszor nagyon brutális, embertelen, amit a mai ifjúság nem ismert, mert már az ő születése beleesett egy rendezettebb társadalmi fejlődő korszakba.

Azok a felelősposztok, amiknek az élen ma /1980/ legalább érettségi, vagy főiskolai végzettségű, dr végzettségű káderek működnek, ha azt mondom, hogy nagyon soknak a helyén olvasni, írni, számolni alig tudó nagy fontoskodó káderek ültek, szinte hihetetlennek tűnik fel, vagy egyáltalán nevetségesnek hallatszik a mondanivaló. Pedig a legfelső fórumtól miniszterségtől egészen a falusi tanácselnökségig bezárólag a maguk nemében sokszor nagyon becsületes munkások voltak az esztergapadon, kubikolásban, de nem a miniszteri, vagy a megyei vezetői irodákban.
Hiba az volt, hogy abban az időben a volt értelmiség húzódozott a pártba belépni, nagy kár volt, valakinek pedig oda kellett ülni, így került pl. a megyei népművelési csoport élére egy suszter ember… egyébként nagyon kellemes humánus érzelmű ember volt, aki embert látott az üldözöttben is. Aztán sorolhatnám végig a hivatalokat, pl. Veres Péter volt a honvédelmi miniszter... úgy is nézett ki, mit keresett Veres Péter a honv. minisztériumban, mert ha földművelési, vagy kubikusi beosztásba tenni.
Ludas Matyi újságnak jó volt karikatúra, Veres Péter délcegen ül a pejparipáján. Nem feladatom, hogy magam is karikatúrázzam e kornak balekségeit, mert ma már annak tűnik, ha visszagondolok ezekre az emberekre. S ami tán a legszomorúbb, ezek a kiskirályok, uborkafára kapaszkodók is, na meg a hatalmi körmükkel megkarmoltak is már nagy százalékban örökké eltűntek az élet színpadjáról, még páran maradtunk élő, két lábon járó eleven történelmi morzsalék. Csak az baj, hogy amit itt elmondok, azt sokszor hihetetlennek fogják fel a maiak, mert aki nem élt át egy földrengést, annak hiába magyarázod őrjítő ijedelmét, amikor a föld megmozdul alattad és csak rom, hulla maradt körülötted.

Első májusi l. felvonulás Söptén 1954-55-ben...

1954-55-ben nagyon stressz hatásának volt kitéve az ifjúság, hiszen a hagyományoknak minden gyökérzete csak a múltban gyökeredzett, a jelenbeli idegen, ismeretlen a nagy sokaság előtt. A legnagyobb kötelék ami nagyon sok-sok szállal vonzotta vissza az úttörői élettől az ifjakat, maga az egyház volt, hiszen az iskoláknak nagy százaléka egyházi kezekben volt, hatalmukat görcsösen féltve őrizték minden fejlődő, vagy ellentétes megmozdulásoktól. A pap, a templom volt a központi agynak a fókusza, ettől eltérő társadalmi megmozdulásokat tenni bűn volt. Minden a gyereken csattant, hiszen az iskolában is mást hallott, mást hallott a paptól, mást hallott a szülőktől, na most melyik út vezet Budára? Kérdezhette szegény jámbor gyerek. Ha nem leszek úttörő, akkor nem tanulhatok tovább, ha úttörő leszek, a pap néz rám ferde szemmel... vagy főleg a szülők, és ez közül is nagyszülők, akik teljes vadsággal nézték az úttörői szervezetnek a minden kis megmozdulását. Mint az arénai bika, ahogyan felbőszül a piros lepelnek láttára, úgy forrott fel a vére a nagymamának, amikor az unokájának a nyakán látta a forradalomra emlékeztető piros nyakkendőt. Így bizony nagyon nehéz volt az úttörői szervezetet szimpatikussá, de nem szimpatikussá, csak elviselhetővé tenni a falu szemléleti tükrében. Ugye ekkoriban volt a nagy harc a hittan beíratás miatt. Ha lehetséges, akkor az úttörő ne járjon hittanra... na még csak ezt kellett, olaj a tűzre... Fakultatív lett a hittan tanulása, aki akart, az tanult, aki nem akart az nem tanult.

Sőt, hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, mindkét szülőnek írásban kellet nyilatkozni, hogy igen is kívánja gyermekét hittan tanításra. Persze a párttagú szülőknek már legalább olyan öntudatosaknak kellett volna lenni, hogy az ő gyermekeiket nem íratják be hittanra, ami sokszor nem így volt, bizony nagyon sok párttagú szülő is beíratta hittanra a gyermekét. Valóságos forradalmat váltott ki ez az intézkedés, egyik oldalról nyomta a sódért a pap, majd a szülők, igen is beíratjuk... a másik oldalról nekünk nevelőknek jött az ukász, agitáljunk a lemorzsolódásnak a nagy százalékáért... jött a párt... két napon volt a beíratás, egyik nap délelőttjén, a másik nap délutánján...aztán bizony voltak förtelmes visszaélések, túlbuzgóságok pl. a beírató nevelőt postára hivatták.... teljen az idő... a szülők káromkodtak... miért nem íratják be a gyermekeket, igen ám, ha egyik nevelő hiányzott, akkor a másiknak nem volt joga a beíratáshoz...vagy egy-egy szülővel időntúli társalkodásba kezdett a nevelő, az idő telt... és akárhányan is álltak a folyosón, pontosan a megadott időben le kellett zárni a beíratást, akárhány szülő szorongott a folyosón, majd másnap... Hát bizony nem emelte ez az állapot a nevelőnek a tekintélyét, de így volt és ehhez hasonló helyzeteknek a legrafináltabb módjai, aztán a névsort kellett küldeni, majd beíratási időszak alatt telefonjelentés a megyei központba... ha nagy volt már a beírtak százaléka, jaj volt az igazgatónak…vagy a nevelőknek... Tudom egyszer hozzám is kijött a civil püspök Marcsa... nem tudom a másik nevét, ő volt a püspök mellett a párt megbízottja, csak rajta keresztül lélegezhetett a püspök, levelezés, vendégfogadás, mind az ő hatáskörébe tartozott... betör ez a fene nagy úr éppen íratás közben, na mi van?… hány százalék?... ez sok… ez sok, tessék elkövetni mindent, hogy kisebb legyen a százalék... A nevét mar nem tudom, de éppen ott volt egy szülő három gyermekével... mondom én a jámbor feldúlt civil püspök elvtársnak... na tessék megagitálni ezt a mamát, ne írassa be a gyermekét hittanra...
Mint a megvadult kos... mit gondolok én?... neki nem az a dolga... és hamarosan el is távozott... Ja! Neked nem ez a dolgod, akkor nekem se az a dolgom, he ellenagitációt folytassak a szülőkkel... gyerünk, hányan vannak még?... és bizony sorjában be is írtam az ottlévőket, lett is vagy hatvan-hetven százalék... amit nagyon kifogásoltak a felsőbb vezetésben pöffeszkedő elvtársak... ez rossz fényt vet rajuk is felülről nézve. De a ménkű vágjon a pofátokba, csak a tanító legyen a mumus, ti semmit se vállaltok a rizikóból, csak tálaláskor ültök az asztal mellé, de arra nem raktok semmit sem a magatok erejéből? Csak nekünk kell ezt a kellemetlen szerepet betölteni, csak a súgó szerepét vállaljátok, de a színre sohasem mertek lépni, mert a súgót sem láthatja a közönség, csak azt akinek súgnak valamit. Hát nekem ne súgjon senki, súgjon mindenkinek a lelkiismerete és csinálja azt, amit akar. Hálátlan szerepkör volt ez hajdanán, ma már ez nem probléma megoldódott, beérett magától is a mag, megtisztulva minden sallangtól, támadástól. Mert az az érdekes, amikor hittan beíratás előtt már hetekkel megindult az ellenpropaganda, ez csak ártott, mert az is beíratta a gyermekét hittanra, a nagy dobverésre, aki el is felejtette volna, hogy hittan is van a világon.
Később erre is rájött a magas vezetőség és mérsékelte a méregnyelvének a szúrásait.

És tényleg ez így igaz, úgy voltunk vele rívó gyermekkel, aki ordít, jajgat, mert egy kicsit megütötte a térdét, s erre várja, hogy az összes rokonság odafusson, dá-dá te büdös kő, miért ütötted meg a kis unokánkat?…stb...
De amikor a gyerek ordítozására senki sem figyel fel, hadd sírjon, majd abbahagyja és tény, hogy a gyerek is rájön erre az egyszerű logikára, mind halkul az ordibálása, majd megszűnik, hiszen senki sem megy hozzá dédelgetni. Na így voltunk a hittan beíratáskor nem vertük dobra az ellenség hangját, természetesnek vette mindenki, hogy írathatja a gyerekét hittanra, a százalék csökkent, hát senki se ellenzi már?... akkor nem iratom be, mondván a szülő csak addig volt érdekes, amíg ellenezték a beíratást. Ma 1980-ban ez nem probléma az iskolának, az igazgatónak, a tantestületnek, ki akarja beíratni a gyermekét hittani mesékre, habár van és létezik ma is hittanbeíratás, oktatás, de teljesen az iskolán kívül, valahol valamelyik templomban, sekrestyében, de semmi esetre az iskolában.
Ugye-ugye papok, megmondta Prohászka püspök kb. 1926-27-es időkben... papok a szocializmust meg fogják oldani, de jaj lesz, ha nélkületek fogják megoldani.
Sok víz lefolyt attól az időszaktól, amióta ezek a harcok voltak az iskola és a szülői ház közt, ma nem is tud senki sem róla, ha mégis volna ilyen igénye a szülőnek, akkor azt elintézi valamiképpen, vannak plébániákon megjelölt napokon hittanoktatás és akkor a hitigazságot szomjúhozó gyerekek felsorakoznak. Ez főleg tart az előáldozásig, esetleg a bérmálásig, mert csak az járulhat elő szent áldozáshoz és bérmáláshoz, aki rendszeresen járt hittanoktatásra. Na eddig el is jut a gyerek is, a szülő is, aztán... mély gödör és semmi más.
Kérdezhetné az olvasóm közül valaki, kit érdekel mi volt akkor!!
De nem is értené meg a munkánknak a sok nehézségét, amit a tudatbeli és szemléleti okok miatt kellett sokszor ádáz harcot folytatnunk, időt fecsérelni, ami ma persze hogy ismeretlen, sőt tán mesébe illőnek tűnik, de ekkori időkben ez késhegyi komoly feladat volt iskola, és szülői ház közti harcnak. Ma elcsendesedtek ezek a harcok, letették a csatabárdot, csodálva néz rajuk az utókor, mint a múzeumnak üvegszekrényében pihent páncélingekre, ezt valaha is használta a katona, ezzel védekezett, és egy kicsit mosolygunk rajta, de így volt, ez tény, csak aki nem élte át ennek a kornak vadságát, gonoszságát, mint múzeumi emlékként olvassa e sorokat, ilyen is létezett a pedagógus életben.

Az első úttörői ruha megvételének nehézségei 1954.

Ma úttörői ruhába öltöztetni a gyerekeket nem okoz semmi gondot, sőt örömmel öltözik be a szép fehér ingbe, kötik a nyakukba a piros nyakkendőt.
De akkoriban ez a felöltöztetés óriási gond, nehézség volt, nem akarta megvenni a szülő a kommunista ruhát, nem is látta szívesen gyermekét az öltözékben, sokáig gúnyolták, te istentagadó kommunista, nem szégyelled magadat, ha öreganyád feltámadna kiszedné a szemeidet. S bizony nagyon sokáig, az inget még csak felvették a gyerekek, de a piros nyakkendőt azt a zsebbe rejtették és csak az iskolaajtóban kaparintottak elő és kötötték a nyakukra, de ünnepély után ismét nyakkendő nélkül mentek az utcán... Nagyon sokan megvetették azt a gyereket, akit piros nyakkendőben láttak véletlenül, lám-lám már ebben a korban Istent káromlod? Szégyelld magad, jobb volna, ha a templomba járnál és ministrálnál... és ehhez sok-sok hasonló megjegyzések röpködtek a gyermek körül.

Az első májusi 1. felvonulás úttörői ruhában kb. 1954. Söptén
Az úttörői élet tengett-lengett Söptén, nem volt aki hozzáértéssel tudta volna felkarolni az úttörői mozgalmat. Valamiképpen még ebben az időben nem volt halás szerepkör, nem volt szimpatikus feladatkör az úttörői vezetőség és főleg falun úttörőcsapat parancsnokság. Amikor Söptére kerültem, biz a kollégám Bozzay Miklós tett-vett valamit, de úgy hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon. Életképtelen volt az úttörői mozgalom, nem volt benne tartalmi, de formai egység sem, amiért nekem kellett kézbe venni a vezetést.
Bármilyen társadalmi formula van a hatalmi pozícióban, az mindig igyekezett az ifjúságot saját barikádjára felsorakoztatni, „Akié az ifjúság, azé a jövő!” mondja a hagyomány, és ez így is volt, amióta szervezett állami formulák kialakultak. Amióta élek és amennyit engedett a lehetőség bepillantani más és más országoknak ifjúsági mozgalmaiba, bizony minden országban az állami hatalom valamilyen szervezeti egységbe igyekezett csoportosítani az ifjúságot, iskolás, sőt óvodás kortól, katonai szolgálati időig. Láttam annak idején az olasz ifjúságot Rómában, amikor a fekete uniformisukban, gyöngyös füzérektől csillogó ruhájukban fegyelmezetten, nótaszóval vonultak fel Róma utcáin. Csillogott az örömtől az arcuk, az utcai nép elgyönyörködött a szép és délceg legények hadán, a lányok örömteli mosollyal integettek a kreolbarna csinos Mussolini gárdistáknak, de az öreg Európa más országaiban hasonlóan toboroztak megfelelő szervezetekbe az ifjúságot, fanatizálták őket, tettrevaló készségüket fokozták a saját céljuk elérésére. A különböző korú ifjaknak megvolt a maguk szervezeti tömörülése, ami életsajátságuknak legjobban megfelelt. Így volt ez nálunk is, amióta az agytekervényemnek áramköre vissza tud világítani az eltelt hét évtizedemre. A cél annyira volt közös és egy, hogy a mindenkori államforma, hatalom az ifjúságán keresztül akarta hatalmi bázisát erős betonba önteni. Persze, ahogyan a fellángolt világégés közepette üszkös romhalmazok maradtak csak fenn, hamuvá vált a sokféle szervezeti mozgalom is, jött az új, a mai kornak eszmei bázisa, jöttek az új szervezeti egységek, társadalmi, politikai tömörülések. Ami nem mindig tud simán hidat emelni, ami a múltat átvezeti a jelenbe, nem mindig kell az új, mert ismeretlen, még idegen annak tartalmi és formai mondanivalója, hiszen majd ugyanazok az ácsok faragják a jelennek a hídját, akik annak idején megépítették a múltnak a szivárványos hídját. Egy új ruhát is viselni kell egy jó ideig, amikor már kezdjük megszokni, kezdünk benne otthonosan viselkedni, érezzük, hogy ezt a ruhát tényleg magamra szabták, jól áll. Kezdetben feszélyezetten érezzük benne magunkat, újszerű és szokatlan annak minden ráncolása, de később eltűnnek a kellemetlenségnek okozói és megszerethetjük az újat is, de ehhez idő kell. Nem vagyunk itatós papírok, amik minden gondolkodás nélkül magukba szívják a tintát, bármilyen színű, is az a tinta.
Az emberi tudatnak a befogadóképességű kis kapuja nagyon nehezen nyílik sokszor tágabbra, csak igen megszűrve veszi, engedi át magán az újat, az ismeretlent, mint az őrség a kapuban, mindenkit megállít, főleg ha ismeretlen akar a laktanya területére lépni. Ez így volt, és így is lesz, amíg a világ, világ marad.

Azért mert valami fénylik, az még nem biztos, hogy nemesfém, arany. Nem mind arany, ami fénylik! Tartja a közmondás. Miért is játszadozom ennyit a gondolatoknak menetével? Miért értekezek annyit az adott helyzet felett? Kérdezhetné tőlem valaki. Célom nem más, mint csak ici-picikét szeretném érzékeltetni a mai úttörői életben tevékenykedők számára, nem mintha ma nem volna probléma, ma már minden „oké” nem, de mindenesetre azok a kezdetleges nehézségek, amikkel nekünk kellett megküzdeni 1954-es időkben és korábban, olyan problémák már nincsenek.
Amint már említettem, gyermekkoromtól fogva magam is valamilyen szervezeti, ifjúsági egységnek voltam a tagja, az 1921-25-ös időkben mind cserkész cserkészkedtem, sok és nemest lehetett akkumulálni magunkban, majd egyházi vonalon is valami vallásos szervezetnek voltam a tagja, majd a bizonyos önképzőkörök, a mai klubok akarják ezt lemásolni. Nagyon értékes önképzési ifjúsági, kulturális mozgalom ez annak idején, Pápán. Majd amikor kikerültem az első falumba Rábakovácsiba, itt pedig szintén elsőben is az akkori ifjúsági szervezetnek lettem a vezetője, ma megfelelne neki a kisdobosság, de más céllal és eszközzel, majd a KALOT Levente ifjúsági szervezetekben, a katonaságnál szereztem annyi vezető tapasztalatot, hogy egy életre lett tartalékom az agykomputeremben.
Ha visszagondolok az első úttörői ünnepélyes májusi felvonulásra, ugyanazt tettem, mint valaha a cserkész koromba csináltuk. Díszes ruha, csak míg a cserkésznek is megvolt a szabványos viselete, barna rövidnadrág, kényelmes bő ing, tele zsebekkel, vállpánttal, díszes cserkészkalap, árvalányhajjal, majd nyakkendő és a cserkészt kiemelő cserkészbot, ami túrázásnál igen segített, a szép liliomos rézjelvény, majd később a fokos... Mit kell nekem is most csinálni, ugyanazt, mint valaha, kell egyenruha, lányoknak a rakott szoknya, fiúknak lehetőleg sötét nadrág, fehér ing, erre már megvolt a szabvány, piros nyakkendővel, ami nem stimmelt sohasem a sapka, az volt valahogyan idegen, nem tudtunk meghonosítani valami magyaros sapkát, amit örömmel és büszkén hordtak volna a fiúk-lányok egyaránt. Úgy hiszem még ma sem oldódott meg ez a kérdés, valahogyan nem praktikus a fazonja a sapkának. Na úgy véltem ekkoriban, ami szép volt hajdanán, az ma sem lehet rossz, mi kell? Egyenruha, május van... tehát májusi bokréta, nóta, fegyelem, rend és már kész is felvonulás. Ha ez ilyen egyszerűen ment volna. Már második éve tanítok itt Söptén, már némileg meg tudtam nyerni a gyerekeket a célnak, a gyerekeken keresztül a szülőket, hogy áldozzanak annyit, hogy egy egyenruhát tudjanak venni... hiszen ruha így is kell, úgy is kell... Talán a ruhavétel volt a legnagyobb előrelépés az úttörői mozgalomban, hiszen ha már a ruhát meg tudtam vetetni, akkor már fel is veszik a gyerekek, főleg ha a gyerekek egymás közt versengenek. Bizony-bizony egymás után dicsekedtek ám a gyerekek, nekem már megvették Szombathelyen az úttörői boltba az inget, nyakkendőt, szíjat... így elértem azt, hogy 1954 május elsejére mindenkinek lett úttörői uniformisa. Május elsején tanítási szünet van, az egész nap a mienk, mikorra tegyük a felvonulást? Előzetes csapatgyűléseken méltattam a ruhának, a nyakkendőnek, a jelvényeknek a mondanivalóját, így vált a ruha, s maga a piros szín nemes fogalmaknak szimbólumává.

Teljes egészében a részletekig kidolgoztam a május elseji felvonulást, már napokkal előbb az iskola udvarán próbákat is tettünk, menetelés, nóta, stb. Minden rendben volt, csak még egy volt hátra, és ez volt a legnehezebb: Bozzayékat a két kartársat is be kellett iktatni a szerepkörbe, legalább felvonuljanak a saját osztályaikkal, a többit én elintézem. Na természetes ez, nem is akarjuk magunkat kivonni e szép felvonulás alól, mondja a Margit néni, Miklós felesége, ugye mi is szoktunk május elsején valami rendezvényt csinálni, és ez természetes is volt, akár mit csináltam én, azt ők már korábban csinálták, ha nem is egészen olyat, mint én, de hasonlót. Ugye Miklós? Erősítetni akarta Margit néni a mondanivalójának az igazságát. Csak az az érdekes, senki sem emlékszik a mozgalmi kulturális megmozdulásokról, de csinálták... hogy mikor azt nem tudom. Szóval most csináljuk.
Mint általában szép napra ébredtünk... reggel már korán harsogott a kultúrház ablakában a zenegép, a rádió, itt-ott fújta a szél a májusfáknak a díszeit, általában ünnepi hangulat szunnyad a faluban, sokan indulnak be Szombathelyre, az üzemi felvonulásra. Tíz óra felé már gyülekeztek az udvaron a sok-sok kis úttörő, szépen fehérlett a patyolat tiszta ing rajtuk, majd kellemes szint varázsolt arcukra a vérpiros nyakkendő, egy-egy zöld ág, vagy virág, májusi bokréta a kezükben... és már hangzott is a sorakozó. Szép csokor egyben a sok-sok gyermeki arc, valami ünnepélyesség sugárzik ki a szemükből, öröm, diadal teszi őket boldoggá.
Elindul a kis had, szép rendben, nótát már kezdi is a nótafás, sorban leírtuk a dalokat, ne kelljen útközben gondolkodni a nótarendről és már tele is volt az utca a kíváncsiskodó kicsinyekkel. Egyik-másik testvérének kiabáltak a nevét... Jancsi... Julis... csak intettek egymásnak és lépkedtek katonásan fel az úttesten. Kiskapuk nyíltak, kíváncsiskodó szülők mosolya kísérte a kis csapatot, ilyen még nem volt, hangzott itt is, ott is, na ahol ezt a megmozdulást ellenszenvesnek találtak ott Bozzay Miklósék mosták magukat, ugye nem ők találták ki, Czeglédy szüleménye és nekik is parancsolok, hát azért vonultak ki pirosló arccal az utcára. Boldog volt a gyermeksereg, útközben megálltunk, majd ott tartottunk egy kis énekpróbát, verset mondtunk a körénk gyülekező hallgatóságnak, majd mozgalmi jelmondattal fűszereztük az ünnepéjességet és indultunk tovább... Nagyszerű élmény volt ez a gyerekek számára, ünnep volt ez az ő számukra is, hiszen ez a nap volt az, amikor titokban, erdőkben-parkokban gyülekeztek a munkások, hogy megalapozzák a munkáshatalmat.
Daltól volt hangos az utca, akiknek már nem jártak gyermekeik iskolába, azoknak is felemelő volt a látvány, főleg ha már az unokát látták a sorokban lépkedni. Senkitől sem kaptam vállveregetést ezen fáradalmazásomért, voltak többen akik megvetettek a piros nyakkendő felkötéséért, legtöbben bezárkóztak az elismerésnek tolmácsolása mellett, de én éreztem, hogy valami kell a gyerekeknek, adni kell egy lehetőséget az összetartozandóság érzetének a kifejlődéséhez, ahogyan egyforma az uniformis, úgy egyenlők vagyunk a jogokban és kötelességekben is.
Ekkor menesztettük nagy ünnepélyesség keretében Balázs Imrét Budapestre, a nagy májusi felvonulásra. Képen látható az emlék, Endre fiam búcsúztatja Imrét.

Most ha akadna az olvasók közt, aki tán az elmondottakat kérkedésnek venné, akkor nagyon sajnálnám e hiedelmi álláspontját, nem, szó sincs róla, hogy valami behízelgőt örökítsek meg a múlt számára. Az édesanya, amikor emlőit odanyújtja kicsinyének, ezzel nem akar hivalkodni, hogy ugye mennyire szükséged van rám, nélkülem nem volnál életképes, nem az anyai szeretet nem ennyire önző, valami belső sugallja ezt a borzalmas nagy áldozatot, ami ugyan tudatos és mégis tudat alattinak vélő. Valami ösztönző erő hajtja az anyát, amikor saját véréből táplálja kicsinyét, érzi, hogy adni kell valamit ahhoz, hogy életképes legyen a kis magzatja, de ezért nem vár glóriás babérkoszorút, hisz ez természetbeli berkeken belüli belügy, és nem tartozik ezért senki sem az anyának, hogy életet ad, életet táplál. Valahogyan én magam is csak így voltam ezekben az ifjúsági szervezetekben, adni kell valamit a szomjúhozó, játékos, bohó kis csemetéknek, de nem azért, mert most én adom ezt, de valakinek adni kell valamit és ez a valaki legtöbbször én voltam. Nem vártam ezért kitüntetést, elég volt a gyermeki szemekből kisugárzó öröm, ami felém áradt, és ez volt a legnagyobb érdemjel, amit kaphattam valaha is az életben.
Ezt igazolja az 1955. június 5. vasárnapi újságcikk is, amikor egy hangulatos napot rendeztem a vassurányi kastély parkjában. Ki a természetbe adjuk vissza a fákat, a madarakat, a virágokat a gyerekeknek, éreztessük meg velük a természetnek örökké változó, álmodozó szépségét, érezze jól magát a szomszéd a szomszédjával, ismerkedjenek meg az ifjak a nemes versenyekben, ne a valahai kocsmai verekedésekben tombolja ki magát. Éreztessük meg ezzel a felnövekvő ifjúsággal mennyit tettek a nagyok az ő boldog jelenükért, és mennyivel tartoznak ők is azzal, hogy majd az ő gyerekeiknek mennyivel szebbet kell már kialakítani az ő boldogulásukra.
Egy ilyen toborzás sem volt új az életemben, hiszen az elmúlt évtizedeknek akkori ifjúsági szervezeteiben ugyanezt tettem, azaz tették velem, most csak annyira kell magamat csipkedni, hogy nem velem kell ezt csináltatni, hanem én csináltatom a jelen lévő ifjúsági csapattal.
Csonka György az akkori járási úttörővezető /a jelenben 1980. megyei tanácselnök helyettes/ mindig nagy szeretettel jött el hozzánk, mert talált valami újat, valamit, amit ez ideig más csapatoknál nem látott, pedig ismétlem nem volt semmi sem új, csak kevesen voltak olyanok a csapatvezetők közül, akik már a múltban is ifjúsági vezetők lettek volna, vagy nem volt számukra gazdag gyermekkor.
Mindig boldog voltam, ha egy-egy jól sikerült rendezvény tán teletüdővel, szép dalokkal köszöntötték a falu dolgozóit, és sokáig emlékként emlegették a tartalmas, sokszínű élményeket, amik maradandók maradnak a későbbi időszakban is és boldogan emlékeznek vissza majd a saját romantikus kirándulásukra.
Egy-egy ilyen találkozás nagyon sok élményt adhat a gyermekeknek, barátot szerez hasonló gondolkodásúakkal, rokoni, ismeretszerzési lehetőségnek egész sokaságát adhatja alapul egy-egy ilyen találkozás. Versenyeknek egész tömege tehetik élménytussá a napot, amire mindig büszkén gondolnak vissza akár a győzelemre vagy egy-egy kudarcra. Az összehasonlítás is nagyon fontos, emberi csele-

kedetek alapján, ilyenkor lehet sokszor lemérni egy-egy iskolának a neveltségi szintjét, iskolai belső tartalmát akár pozitív irányban, akár negatív irányban. 1955. évhez fűződik a következő irat:
Az igazgató értékeli a munkámat minősítés, jellemzés 1955-ben.
Ez az irat a többivel együtt a járási osztályon volt elzárva, de jöttek az 56-os események és valahogyan, valaki ezeket az iratokat elküldte a címzettekhez, így került hozzám is Bozzay Miklós igazgatónak a minősítése is, ami rám nézve csak behízelgő mondatokkal vannak kitapétázva.
1952-be kerültem Söptére, és kezdetben az alsó tagozatban kellett helyet foglalnom, erre is megvolt az ok, ugyanis a feleség tanította az alsósokat, ő adta át az urának a felső tagozatba őket, sohasem tett szemrehányást a férj a rossz munkáért, családon belül maradt a dologtalanságnak a titka.
Az iratból kitűnik, hogy ekkor már a felső tagozatban, majd a VII. és VIII. osztályban a fizikát, valamint az énekkart szerveztem. Nagy munkát vállaltam, de nagy igyekezettel készültem fel az egyes órákra, mindig napra kész előkészülettel, szemléltető eszközökkel kezdtem meg az órákat. Nagy munkát adott a magyar nyelv tanítása, hiszen maga a helyesírás sohasem volt könnyű a tanárnak, ehhez sok-sok adottság, türelem és főleg nagyon sok gyakorlás kellett ahhoz, hogy a hibapontszámok mindjobban csökkenjenek. A nyelvtant meg lehet tanulni, de lehet bérezni is, ahogyan meglehet tanulni zongorázni egy kevésbé jó hallásúnak is.