Bosszúk hadjárata 1955-től

Hangzottak el ezek a jóslatok vagy kettő ezer évvel ezelőtt és íme napról-napra beigazolódik a történelemnek malomkövei között vergölődő földi némbernapjaiban. Főleg... sok fájdalmad lesz gyermekeiddel, na ha ezideig hála Isten ezt rám még nem lehet elmondani, mert igazán boldog vagyok a gyermekeimmel, de már korábban említettem, amikor az első székfoglaló beszédemet elmondtam Söptén, a beszéd hatásának kitéve a helyi tanácselnöknő a Bözsi néni, felkiáltott: „Hála Isten, tud beszélni, ilyen ember kell nekünk”.... erre a kijelentésére a kollégám, Bozzay Miklós pulykavörös színbe öltözött, főleg annak egyszálbélű felesége, de én ekkor nem tulajdonítottam semmi különöset a Bözsi néninek a kijelentésén, sem kollégámnak a pulykavörösségén. De azok, akik ezt felfogták, ennek a kijelentésnek a súlytó és gyújtogató hatását, azok így feleltek nekem: „…na magának is lesz aztán harca a Bozzayval”... lesz harcom, gondoltam magamban, de miért? Hogy a paradicsom madárnak ékesebb a tolla, mint a verébnek, azért a verebek összefognak a paradicsom madárnak a kipusztítására, vagy a kis sárga tollu kanárinak, a fülemülének ékesen szóló, elgyönyörködtető hangjukra az összes varjak, vércsék felesküdnek azoknak a kipusztítására? Mert nekik olyan a hangjuk... Valahogyan így szemléltem pillanatnyilag a helyzetet, hogy én tudok beszélni?! Miért a Bozzay Miklós nem tud beszélni, hiszen oly barátságos a társasága, ettől kell majd nekem félnem? Nem, ez nem lehet, hiszen a nagy vadakat apró kis madárkák tisztogatják meg a bőrük alatt meghúzódó férgektől, és a nagy vadak nem akarják megölni a jótevőiket, hát mivel én tudok beszélni, ezért kell majd nekem sokat szenvednem a bosszúnak előre nem látható mérges fullánkjától? Valahogyan ezt nem értettem meg ebben a pillanatban, mert én általában olyan ember voltam, hogy ha valamit mások jobban tudtak nálamnál, akkor igyekeztem azt én még jobban elsajátítani, azaz jobban csinálni, de nem aljas módon kinyírni, azaz elgáncsolni úton-útfélen, ahol erre mód akadhat.
Na igen… így gondolkodtam én, de hogy gondolkodik a láthatatlan ellenfél, az irigy a tehetetlen, az önmagából kiadni semmit sem tudó, a begyöpösödött csökönyösség, a kényelmesebb módot választotta, mondván a szarból sohasem lesz arany, ő sem tud legyőzni kulturáltabbságával, kiállásával. De igen is lehet győzni alattomos partizánkodással, sőt robbantani a felépült eredményeket, keresni benne a támadható felületet, mint ahogyan Achillesnél is csak a testének egy kis részén lehetett halálos sebet ejteni rajta. Igen ám, de csak az tudott halálos csapást mérni erre a hatalmas óriásra, aki ismerte a titkot, a sebezhető felület helyét és nagyságát. Hát kérdem, napról-napra egymás mellett dolgozó két ember ne ismerné ki egymásban a sebezhető pontokat és már rakhatja is le a romboló aknáit, amire ő ugyan sohasem lép rá, legalább is óvatos abban, hogy alatta is robbanjon a szerkentyű, de ő tudja, hogy hol és hová rakta le, most igyekszik arra, hogy ebbe az aknába elsősorban én lépjek bele, mint ahogyan télen szoktuk még gyermekkorban a téli

unalmas időket szórakozottabbá tenni, kányát igyekeztünk csapdába csalogatni. Adva volt egy vascsapda, amit ki kellett feszíteni, biztosítani egy kis elzáró karmantyúval, majd a fogásra beállított csapdát hóra fektettük, vájtunk neki egy kis teknőszerűséget, majd következett a csaléteknek az elszórása. A kányának ne legyen feltűnő az emberi gonoszságnak a csínja, a csapda kerületét, de főleg a csapda fókuszát kukorica morzsalékkal szórtuk körbe, majd szalmás polyvával terítettük körbe a lábnyomokat. Így biz a nyomainkat nem lehetett látni a nagyon is óvatos kányának. Tél vala, minden állat nehezebben szerzi meg a napi kalóriáját, biz nagyon megörült az arra szálldogáló kánya, amikor a fehér hó nagy vásznán megláthatott egy ilyen nagy tarka foltocskát. Biz hamarosan lefékezte a repülését egy visszakanyarodás, elébb a csapda felett szálldogált, amikor semmi gyanúra nem volt oka, főleg nem látott embert a közelben, akkor nagy óvatossággal leszállt, de csak a fészektől jóval távolabb, majd állandó éberséget fenntartva közeledett a csapda felé. Lassan, de csak lassan lépkedett előbbre egy kicsit, mégis csak érezte, hogy itt a nagy hófedte mezőség közepében hogyan lehet, ez a tarka-barkaság. De amikor már jól láthatta a pirosodó kukoricát, akkor meggyorsította a lépteit, hiszen fellépett nála a létfenntartási ösztön, majd hirtelen kapkodni kezdte az aranyszínű csemegét, és már semmitől sem félve, mind többet és többet akart a bögyébe elrejteni, bizony megfeledkezett mindenről és egy óvatlan lépés, pont a csapda biztosító kampójára lépett, ebben a pillanatban a csapda fogságába került a fekete holló. Csapkodott, károgott, de biz ha csak a lábát le nem rágja, mint a csapdába esett róka, mert az a lábát is lerágja ha csapdába esik, ezt a pillanatot látva, a rejtek bunkerunkból ki, és futás a fogságba esett kánya felé. Igen ám, elég erős a csőre ahhoz a madárkának, hogy biz ha kell sebet is tud ejteni a kézen, nagy ügyességgel egy rossz kabátot dobtunk rá és így tudtuk megszabadítani a vastól. A csapdát ismét élesre állítottuk, a helyzetet ismét elkészítettük egy újabb fogásra. A kányát meg bizony megtisztítottuk, majd nagyon finom levest főztünk belőle. A húsa nem volt élvezhető, de a levesének volt egy nagyon érdekes és felejthetetlen különleges delikatesz íze, amit nem tudok elfelejteni.
Ezek a gyermekcsínyek jutnak eszembe, amikor az aknarakó ellenségemre gondolok, aki szintén elrejtőzött a bunkerjába, de kezdte hinteni a fullánkjának a mérgét és bizony sikerült is robbantgatni úton-útfélen. Mindig akadt valaki, aki bevette a horgot, a csalétket és valahogyan felém ugrasztotta, de úgy hogy az nekem fájjon is, vagy legalább is kellemetlen legyen.
És bizony, ahogyan a mellékelt panaszos iratomban elmondom, nem is telt el három év, minden tüzérségi erőnek a bevetésével igyekezett engem az ellenfélnek kapitánya megsemmisíteni, vagy a nagyobb lehetőséget, ebből a faluból kipiszkálni, mint ahogyan elődeim sem maradtak több éven át, hamarosan útilaput kötöttek lábuk alá és tovább álltak, pl. Sarlós István, aki a jelenben az AFIT igazgatója, vagy Medgyes Jancsi, aki szintén csak pár évig volt Söptén. Ha másképpen nem megy, akkor legalább menjek el valahová, csak Söptén ne legyek volt az irány... ha lehet...

Bozzay Miklós aknarakásai...

Most utólag, amikor e sorokat írom/ 1980. nov. 29./ tehát huszonöt év távlatából mégis csak megkérdezem magamtól is, nem adtam okot arra, hogy ilyen láthatatlan hálónak akartak foglyul ejteni? Felelet: Is-is...
Na mégis hogy volt ez az is-is... Arról nem tehettem, hogy tudtam a nép nyelvén beszélni, vagy egyéniségemnél fogva megnyerni a falunak nagy részét. Ugyanis itt arról van szó, hogy a Bozzay féle család, na meg a közeli klikkje megszokta az egyeduralmat, a faluban senkinek sem volt igaza, mint csak a Bozzaynak, mert hiszen ő már 19-es időkben itt szolgált, azóta nagyon sokszor volt a kezében hivatali hatalomnak a gyeplője, amit igyekezett szorosan tartani, ha kellett saját sorsát jobbra vinni. Ez némileg igaz, mert ha e faluban valaki már eltöltött húsz-harminc esztendőt, az bizony már tősgyökeres, és ha egy kicsit is élelmes, akkor pedig találhatott életteret magának. Mindenes volt egy tanító a faluban. Ha kellett, kérvényt írt, végrendeletet fogalmazott, temetett, imádkozott, lakodalomban énekelt, facsemetét oltott, szemzett, ha kellett még pénzkölcsönt is adott, a felesége főzni tanította az asszonyokat, kézmunkáztak, és még ki tudna elsorolni mit és mivel foglalkozott ebbéli korabeli falusi mester.
Mint a sziámi ikrek összenőtt a faluval, ha jó volt, ha rossz volt, hiszen ekkoriban igen nagy oknak kellett lenni, hogy egy tanítót állásából felmentsenek. Olyan volt egy faluban a tanító, mint nagy vasútgócpont, csak rajta keresztül lehetett csatlakozást kapni, vagy tovább utazni, kikerülni nem lehetett. Ez sok és tarka-barka sokoldalúságban eggyé lett a tanító a faluval, ismétlem, ha jó volt, ha rossz volt. Aki életében állandóan kozmás, fűszertelen ételeket evett, az bizony kevésbé veszi észre a rossz főztjét, de ha egyszer megkóstoltatják vele a jót, akkor egyszerre tud különbséget tenni a jó és jobb között. Na valahogyan így álltam én ebben a pillanatban, ebben a faluban, van egy jó, de jött egy jobb, igen ám mily szégyen egy háziasszonyra, amikor nem eszik meg a főztjét, átmennek inkább a szomszédba, mert azoké jobb. Na így kezdődött a mese és bizony egymást követték a cselekményeknek egész sora, ami bizony nem szolgálta az én nyugalmamat.

Kertjének elvesztése felett való bosszúforralása

Pl. adva van a következő eset. Már korábban írtam róla, hogy amíg a Bozzay a volt helyén lakott. Na és amióta Söptén élt, egy nagy kert tartozott a tanítói élethez, ami mindjárt az udvar mellett terpeszkedett el, vagy ezer négyszögölnyi terület. Ebben a kertben Bozzay nagyon sokat dolgozgatott, azaz dolgoztatott, mert akkoriban a nagyobb gyerekek bizony, főleg falusi gyerekekről lévén szó, szívesebben ástak a kertben, mint a matematikának tudományában győzkössenek. Ekkoriban ez is volt a szokás, hogy a tanító kertjét főleg a gyerekek művelték meg, itt tanulták meg a gazdaságtannak a legszebb részét, hogyan kell ásni, veteményezni, oltani, szemezni. Ezt csináltatta velünk is annak idején Vasvárott Barabás István igazgató is, aki márványtáblát kapott az iskola falában. Nincs ebben semmi különös, a gyerekek dolgoztak, meg nem buktak, tehát akkor mi kell még. A szülő is örült, na meg a gyerek is sorra lépkedhetett egyik osztályból a másikba, a szamárlétrán felfelé. Így a kert bizony megteremtette a konyhára valót, bőségben volt mindenkor a sok-sok zöldség féle...

Nagyon sok gyümölcsfa volt a kertben, ami adta a sok vitamint. Volt egy málnás is, na meg aztán ami igazán ritkaság, ami később is veszekedésre adott okot, ugye egy gazdaságban sok-sok kosárra van szükség, biz ebben a kertben volt egy füzes részleg, ami igen szép kosárnak való vesszőt termett, ezt a tél folyamán a gyerekek fel is fonták kosárrá, íme mily szép példája a környezetében szükséges tárgyak előteremtésére. Ennek a kertnek minden röge, fája, gaza az ő keze munkáját áldja, így összenőtt ezzel a kerttel, amit még nagyon szépen dekorált egy méhessel is. De akár milyen szép egy madonnai szűz, egykor abból is lesz egy ráncos képű vénasszony, akár akarja, akár nem, legfeljebb előre nem akarja magát látni és tán el sem hiszi. A köldökzsinórt is el kell vágni, hiába volt a születésig olyan kényelmes és jó a megszületendőnek, elvált az anyaméhtől, napvilágra lépett, nem lehet már többet anyai köldökzsinórral élni, azon keresztül táplálkozni.
Ez a köldökzsinór vágás akkor következett be, amikor Bozzay felépítette a maszek házát és elköltözött a tanítói lakásból, azaz a ekkor már a majorban éltek...Tehát elment, kiköltözött, ebbe a lakásba mi költöztünk be /1953-ban/ az új házánál van egy nagy maszek kertje, sőt van egy kisajátított földrésze, amit még hajdanán, mint kántor élvezett az egyházközségtől. Ez közvetlen a háza mellett terült el, így nincs hiánya a zöldségféleségekből. Ekkor jöttem én elő a rejtekhelyemből, neki ennyi? Nekem egy zöldséges ágyra való sincs, és ez nem fáj senkinek sem?
A járás felé adtam be egy kérést, amelyben kifejtettem a nézetemet, hogy mivel bozzaiék elköltöztek a saját otthonukba, van ott bőven vetni való föld, én meg itt állok egy zsebkendő nagyságú kert nélkül, kérem a járási vezetőséget, juttassa nekem a kert használati jogot. A járás méltányosnak és igazságosnak tartotta a kérésemet, Káldy Lajos /a második Lajos, volt járási népm. vezető/ egy napon kiszállt a helyszínre, és bizony a Bozzay előtt kellett határoznia úgy, hogy a kert használatának a jogát adja át. Na, én nem akartam az egész kertet, hiszen nagy terület, csak a felét kértem... ebbe nem ment bele Bozzay, mondván, ha már veszik a fejsze, vesszen a nyele is... nem kell neki, mert ebből feles, felesből később csak nézeteltérések keletkezhetnének…/tán igaza is volt ebben a pillanatban/… Azt hittem, hogy ezzel a határozattal eltemettük a csatabárdot a homokba, azaz igazán eltemettük csak, de csak egy időre. Borzalmasan felkavartam bozzaiék lelkivilágát, főleg az asszonynak, aki mint édes feleségnek háromszor annyi mondani valója volt, mint más normális asszonynak. Bezzeg most elővette a hárpitus természetét, fűnek-fának mondogatta az én aljas cselekedetemet, s bizony voltak is akik befogadták a jogos panaszukat, de hogy én is nős vagyok, sőt két gyerekes családos vagyok, ő meg magtalan, ez nem számított, csak... csak hogyan lehettem ilyen aljas szándékú, hogy évtizedes munkájuk területétől egyszerre megfosztottam, elraboltam jogosságuk igazát. Ezt az álláspontjukat beszélgették a falu hosszában, volt ahol nem találtak visszhangra, de találtak azért itt-ott, főleg a lekötelezettjeik előtt látszólagos együtt érzést.

Csodálatos módon megjátszották bozzaiék a beletörődésüket a kert elvesztésének fájdalma felett, legalább is ezt a látszatot akarták velem is elhitetni, a kialvó vulkántól, na meg a döglött lótól is félni kell, tartja közmondás, hát bizony napról-napra beigazolódnak a „Bujtás Bözsi” tanácselnök jóslata, sok tormát kapok hamarosan az egyik dudástól, mert két dudás egy csárdában nem tanyázhat.
Amikor üres lett a régi tanítói lakás, kántori lakás, az iskola területén, Bozzayék elmentek a saját házukba, amire nyugodtam fel lehetne írni: összegyűjtötte-lak, mert annak minden kis porcikája különböző volt háborús területeken elmaradt gazdátlan holmik: ajtók, ablaktokok, vasak, gerendák, főleg a söptei reptér szolgált erre jó vadászterületként. Amikor a Miklós bácsi ki-ki rándult a gyerekekkel erre a romtérre, mindig megrakodva tértek vissza a iskolába, tele marokkal hordogatták össze a jövendőbeli lakásnak a tartozékait. Volt ott lópatkótól, repülőbomba szárnytól minden, de minden, amit a boltban nem lehetett megvenni az Miklós bácsi lomtárában ott gubbasztott valahol, csak keresgélni kellett. Na ez nem számit, nem csökkenti az értékhitelét Miklósnak, csak a kimondottan élelmetességét, na meg a nagy kapzsiságát, mert bizony a háza tája valóságos romtár, elhagyatott javaknak összetorlódott kócerája volt. Jól tette, mert tehette, csak akkor van baj, ha más is akar osztozkodni a javak felett, ezt már nem engedi.
Kb.1952-től vagyok Söptén, azt kell mondani, hogy a faluban főleg a társadalomnak a bebábozási időszakában, amikor még nem lehetett tisztán látni mi is akar ebből a bábuból kifejlődni, a befelé való fordulás, kifelé a sunyítás, Miklósék anyagilag jól megalapozott család volt, család?! Nem volt ott gyerek, esetleg csak macska, ketten kerestek, s amikor a forint bejött, abban az időben a forint tartotta a maga tekintélyét a piacon. Tehát anyagilag jól álltak, ezt úgy kifelé nem nagyon mutogattak, csak lehetett hallani, hogy ennek is, annak is adtak egy kis kölcsönt, amiért nagy hálát kaptak mindig vissza az adósok részéről. Bizony volt úgy, hogy a Margit néni /Bozzayné/ jött a boltból, kezében egy nagy zacskó, tele édességekkel, mondván: én csak ezt szeretem enni. Nem is rossz a gusztusa, de kérdem kinek jutott ekkor ez a nagy jólét, főleg ahol volt család és csak egy fő kereshetett? Na meg ő a háborút nagyon szépen megúszta, sőt anyagi bázisát csak emelte a konjuktúra, amíg másoknak elveszett a családi otthonuknak minden ingósága, addig ők csak gyűjtőmunkával növelték a háztáji tőkéjüket. Tehát jólétben éltek, amikor én Söptére kerültem, és tartották ezt a státuszszimbólumot nagyon sokáig, akkor kezdtek zuhanni lefelé, azaz nem tudtak már lépést tartani a Tsz. által meggazdagodott újgazdag generációval szemben.
Velem szemben nagy fóruk volt, én nulláról indultam, ők pedig már 32 évet tartogathattak a hátuk mögött, amit ebben a faluban eltöltöttek ezideig. Tehát volt alapja a hangjának és főleg az alattomos konkolyhintésének, amit oly ügyesen tudott észrevétlenül a hátam mögött a tiszta munkám megbuktatására elhinteni.
Sokszor már azt vettem észre, Te jó Isten!... már megint kelepcébe akarnak szorítani?! Jó lesz ám már egy kicsit védekezni, sőt legjobb védekezés a támadás! jelszavával kellene élnem.

Az egész jelenlétem, főleg kulturális területén elért eredményeim valósággal csipkedték ezeket a jó embereket, nem tudtak napirendre térni a sikerek felett, és főleg ha szemükben mert valaki engem dicsérni. Milyen szépen betanítottam az énekkart, vagy egy jól sikerült színdarabot kellett nyugtázniuk, nem is szólva a későbbi járási, megyei, sőt miniszteri elismeréseknek a nagy csóvája, az már teljesen kiborította őket az egyensúlyukból… hát mi is csináltunk ám ilyent... szokta mondogatni a sápítozó Margit néni... úgy hogy már ők réges-rég már túl vannak az ilyen kulturális megmozdulások felett... de soha nem bizonyítottak, amikor én odakerültem. A sárga irigység sárgáságának a mázával lesték a lehetőséget… na ezt a pacákot valahogyan innen el kell piszkálni, mert nyugodt életüket teljesen feldúltam, lemaradnak mellettem, nem versenyképesek mellettem, halál reá, nem ide való, de hogyan lehetne rajta ütni nagyot?
A szarajevói gyilkosság csak icurka-picike ok volt az első világháborúnak a kirobbantásához, de ennyi kellett, kellett egy vállalkozó ifi, aki ha kell golyót ereszt annak a dinasztiának a testébe, lyukat váj a bőrén át, hogy a fenségnek a fenséges lelke elébb juthasson az örök nirvánának otthonába.
De ez csak szikra volt, na most itt az alkalom, gyerünk.... megállj, megállj kutya Szerbia... énekeltük tele torokkal... Istenem milyen rövidlátó az, aki tényleg a gyilkosság megtorlásában látja az első világháborúnak a kirobbanását, sokkal mélyebb okok, aknák, gazdasági, politikai, nemzetiségi régi sérelmek adták Princ diák kezébe a betöltött fegyvert, „…itt a nyilam kibe lőjem, királyiszék áll elöttem...” mondta Petőfi. De Princnek több volt a szerencséje, mert ugyan szék nem volt előtte, de ott volt királyi hintó, benne az trón várományosa, kibe lője éles golyóját, nem a székbe, nem is a hintóba, magába a királyi fekélybe, ami miatt a monarchia oly sokat szenvedett, akiknek a nevükhöz annyi vér tapad. Egyszer már legyen vége ennek a rémszörny uralkodásának a vége, de mire tényleg vége lett ennek a kis kocsmai verekedésnek, országszerte márványtáblákba vésett elesett ártatlan magyar hősök hirdetik a téves harci csatáknak az áldozatait. Ők maguk sem tudták előre, hogy a nagy legénykedéssel saját sírjukat fogják a háborúnak kirobbantásával megásni, csak most itt az alkalom üssünk egy nagyot, mondván a királyi ház, hát ütöttek nagyot, de ütés vége rajtuk csattant, mert a háború elvitte az ő dicsőséges uralkodásuknak is a szent koronáját.
Na, ha ekkora csatatér nem is keletkezett a söptei harcokból, de lettek harcok és csataterek, az tény, sikerült a falut ketté választani: Czeglédy és Bozzay pártra. De legyen szabad mondanom, a rövid ottlétem alatt még nem tudtam kielemezni azokat, hogy kik vannak mellettem és kik ellenem ezt csak később tudtam meg, amikor pálcatörésre került a sor, amikor a munkáshad, főleg a volt cselédség tüntetett mellettem a járási kirendeltségnél. Majd erről úgyis beszámolok a következő évi eseményeknél.
Halottról vagy jót, vagy semmit, tartja a közmondás, mivel Bozzay már nem él, így bizony nem illenék róla ennyit zengedezni a negatív oldaláról, de nélküle nem lehet az eseményeket feltárni. Az akasztott ember házában nem illik a kötélről beszélni, de ezzel a halálból nem hozzuk vissza, azaz már nem segíthetünk léte, vagy nem léte felett.

A jelen esetben nem kellett egy szerb Princnek lenni, aki kellő pillanatban elhúzta az élesre töltött fegyver ravaszát. De igen is volt egy Balázs nevű ember, a falu kisbírója, majd ennek egy lapátszájú, förtelmetes felesége, akire hatott Bozzayéknak a biztatása és bizony többször sikerült neki felém célozgatni, de csak úgy, hogy tanú ne lehessen a körületemben, mert szavának nem volt hitelessége, csak hangja volt, de magja nem. Így mindig nagyon vigyázott arra, hogy mielőtt aljas civakodásának a színterét megrendezni kívánta, akkor nagyon óvatos arra, hogy élő személy a közelben ne legyen, mert amit mond, azért bizony bíróságnál kötne ki. Ő ezt tudta és tisztában is volt vele, ő csak eszköz Bozzay kezében, csak ugató, csaholó eb, aki ugat, de nem tud harapni, na ha nem is idevágó a vicc, mégis itt mondom el a következőt. A tanyán ismeretes, de másutt is, hogy bizony szép szál példányú kutyát lehetett találni, amivel találkozni bizony nem volt ildomos és sikeres, mert a messziről vicsorgató fogaival bizony jó darabka husikat tudna az ember combocskájából kihasítani. Na szóval jött az idegen, a kutya nagyon, de nagyon ugat, majd jön a gazda, aki csitítja a kutyáját, de hiába, az csak ugat és ugat, vicsorgat a látogató felé. Amikor már majd a közelbe ér az idegen, így szól a gazda: Jöjjön csak bátran, hiszen nem bánt senkit, ki van metszve. Erre így szól az idegen: Nem is attól félek, hogy megbasz, hanem attól, hogy megharap. Na valahogyan a Balázsnéval is így voltam, nem féltem tőle, hogy megharap, de csahol és ugat szüntelen. A csatolt jelentésemet ezért kellett a járás felé elküldenem, mert ott részleteztem a szomorú történteket, ami már többször is megismétlődött.

Balázs Ferencné kirohanásai, felbujtásra...

Szóval adj a tótnak szállást, majd kiver a házadból, így jártam én is a Balázsnéval. Örömmel adtam a kertből egy részt, hiszen neki is jó, ha közvetlen ott van a zöldségeskertje kéznél, igen ám... csak a lábamat dughassam egy kicsit be, csak az orromat dughassam be... szólt a kismalac és a farkas meséje, bizony, bizony szomorú perceket szerzett a kedves kartárs nekem, aki mindezek felett gúnnyal kacagott. Sok keserűséget szerzett nekem a kert.
Ezekről jelentést tettem elsőben Bozzaynak, hiszen akkor ő volt az isk. vezetője, de hóhérnak panaszkodik a kivégzendő?! Ugyanígy eredménytelen volt minden panaszom Miklósék felé. Valószínű röhögtek rajtam zárt ajtók mellett, amikor a sápítozó, egyszálbélű feleségével tudomást szereztek a történtekről. Úgyhogy már később nem is szóltam neki, kár minden örömszerzés, mert ezzel csak növesztették a kárörvendező hájukat velem szemben. Persze szememben megjátszotta a felháborodását, de tenni valamit, azt nem lehet, amikor ő volt a felbújtó, a ravaszra tevő kéz, csak valakinek el kellett sütni ellenem a gyűlöletnek a fegyverét, hát akadt mindig valaki, aki felült a Bozzay féle bujtogatásnak.
Mindettől eltekintve, sohasem volt olyan szép a kert, mint ezekben az években, mert az én édes kis Párom, az Anyu minta ágyasokat csinált a kertben, mindenki gyönyörűségére és kedvtelésére. Nagyon szépen termelt ott anyu minden konyhai szükségletű zöldségeket, krumplitól kezdve a tejes kukoricáig mindent, és ami fő, a nagyobb gyerekek besegítése nélkül, habár én néha gazdasági munkára befogtam őket.

Természetesen ez már nálam nagy bűnömül szolgált, támadható voltam erről az oldalról is és támadtak is Palik Jóskáék, amikor ismét jelentésre jöttek ki az iskolába.
Az tény, hogy a kert nagyon sok örömet szerzett volna, de azért szerzett is, mert egykor aztán a Balázsék is alábbhagytak a személyes furkálódásukkal, de azért soha sem tudtunk egy tálból cseresznyét enni.
Ami nagy boldogságomra szolgált a méhesem volt.