1980. aug. 12-én Pápa, 50 éves találkozó élményei



„Nem a pacsirta fontos, csak a dal...”
„A régiségtárban keresni az antikot, a szépet, az értékeset!”

1980. augusztus 12-én Pápa, volt állami tanítóképzőben.
Ha hősök nem volnának, akkor hősöket kellene szülni a múltnak, hogy a jelenben élők találjanak maguknak ideálokat, amihez hangolják saját énüket, cselekedeteiket, jellemüket. S kell is, hogy minden társadalmi, lehet az vallási, politikai, gazdasági komplexus, ki kell termelni a maga méltóságát, akikre felnézhet az utókor, akiket kőbe, bronzban kell kiformálni, tágas ligetekbe elhelyezni testi formájukat, mert nélkülük szegényebbek volnánk, nem volna előttünk mérce, ami megszabja a magasságnak a horizontját.
Ugyanígy kell és szükséges a magánéletben is a megszokottnál eltérőbb napi esemény, ami több szálból tevődik össze, sokrétűbb érzelmi, akarati életvirulenciát tartalmaz, amit úgy várunk, vágyakozunk annak a napnak az átélését, élménydúsítását, még akkor is, ha netán nem mindenben csak a nagy élvezeti, azaz örömkéjelgési orgánumot váltja ki.
Az első sorok dátuma az a nap, amit bizony úgy vártam, és ha azt mondom, hogy hamar megjött, akkor állítok valótlant, mert hogy hogyan telt el 1930-tól 1980-ig az életemnek órái, percei, szinte észrevétlenül, de mégis ha analizálva veszem az elmúlt ötven esztendőt, figyelembe véve a hat kötetemnek a vastagságát, ami részletesen beszámol az eltelt percek, órák halmazáról, akkor pedig azt kell vallani nagyon is sokat éltem, főleg megértem.
A diákéletnek mindig kiemelkedő eseménye egy diáktalálkozó, főleg érdekes az első, amikor általában 10 év után történik meg, ekkor már ki-ki másodmagával, sőt gyermekével jelenik meg a találkán, dinamikus életritmusával szinte lobogó sugárzással meséli el élményeinek, munkakörének százrétűségét. A kezdeti találkozások bizony nagyon érdekesek voltak, emlékezetem szerint ekkor már mindenki állásban volt, hiszen az első találkozó 1935-ben az első 5 éves találkozó, majd követte a második öt éves, ami már tulajdonképpen fix tíz éves volt. Ekkor még mindenkinek megvolt minden haja szála, színében nem volt változás, itt-ott egy kis dicsekvés, ahogyan a 25 éveseknél jellemző. Ekkor már a halál is ellopott közülünk egyet, Bagics Lajost, aki már képzős korában tüdős volt. Forrásban volt ez a kis csapat, ki tudja, mi válik majd ki-kiből, hiszen most lépkedtünk az élet első lépcsőfokain, ki-ki meddig fog elérni a bábeli torony mászásában.
Az első találkozások nagyon nagy melegségről tettek tanúbizonyságot, valahogyan még az elmúlt öt éves szoros pápai életnek baráti szálai nagyon elevenen éltek bennünk, ami aztán később halványodott, mindenki örült, hogy a nagy viharban valahol megkapaszkodhatott, akarva, nem akarva elkötelezettséget vállalt tán valami célból, vagy kényszerítésből, és ekkor már jelentkeztek a későbbi találkozásokkor a kimértebb barátkozások.
Ez a nemzedék végig csinálta a második világháborút, páran a gyilkos golyóknak

lettek az áldozataik, szóval, mint a viharban megtépázott vitorlás, úgy találkoztunk 50 év után.
Szokásjog alapján a nagy találkozókat mindig a volt alma máterban tartják, ahol még erre lehetőség van, az idő nem szólt bele.
Mindig kell lenni egy szervezőnek, aki a kezében tartja a találkának minden gondját, így most erre a találkozóra Lakatos Gyulát jelöltük ki, aki Budapesten lakik, ott volt iskolaigazgató. Úgy gondoltuk a 48 éves találkozón, hogy az ötvenedik évet tartsuk meg Budapesten és erre legjobb az, aki ott is lakik.
Na így esett a döntés Lakatos Gyulára, aki nagyon szívesen vállalta a feladatát.
1948-ban itt volt a találkozó Szombathelyen, ezt magam szerveztem Szalai Péterrel egyetemben, és ekkor született meg a gondolat... menjünk Pestre, könnyebben megtalálható stb.
Közeledett az idő, és bizony a szervezés már kezdetét is vette, de mind jobban ellenszenves lett nekem Budapest, miért menjünk mi idegen nagyvárosba? Nincs ott semmi emlék, ami emlékeztessen a volt diákkori szép időkre... ezen gondolatoknak a latolgatásában besegített Lányi József is, aki itt lakik Szombathelyen, maradjunk mi csak meg Pápa mellett, ott van a mi 50 éves találkozásunknak igazi méltó helye... Erről informáltam Lakatos Gyulát, aki nagy örömmel fogadta a javaslatokat, azonnal írt a Weiland Kálmánnak, aki a Pápa mellett él, segítsen a szervezésben, ebéd, találkahely... aki szintén elfogadta a kérést... így aztán vitte a posta a hírt a volt kis pápai prepáknak.... találka Pápa, a volt tanítóképzőnek zenetermében 1980. aug. 12-én...
Na jó, de hogyan is menjünk Pápára? Vonattal? Autóval? Ha én vezetek, akkor egész napon figyelnem kell magamra, nem szabad inni... ha vonattal megyünk, akkor pedig édesanyunak is fárasztó lesz...
Ekkor merült fel a gondolat... Attila fiunk tán vállalkozik erre a nagy útra.... így is lett.
A jelzett napon anyu, Márti, Atti és én kicsinosítottuk magunkat, beültünk a Lada kocsiba, amit Attila vezetett és irány Pápa. Mettől közelebb értünk a volt szép diák városhoz, mindjobban elfogott az örömmel telitett keserűség... már hetven éves vagyok?...Te Jézus!...így elment az idő!.... Az időjárás nagyon kegyes volt hozzánk, ragyogóan ontotta a nap a sugarait fölénk, kellemes idő volt.
Megérkeztünk a kijelölt helyre. A maga méltóságában állt az öreg képző, a jelenben /technikum/ így a régi patináját megtartva ugyan egy kis átalakítással állt a maga helyén. A főbejárat felett a régi nagy címert durva kezek lerombolták, mondván ne emlékeztessen a múltnak idejére /Ma talán már ezt nem tennék a mai gonoszok/.
Ki fogad bennünket? A Kálmán, a maga ragyogó kiállásban, mindig fess gyerek volt, szép öltözékben, fekete ing, sárga nyakkendő, világos öltözék, jól festett a hetven éves Kálmán. Tessékelt már a többiekhez, akik a régi májusi cseresznyefa alatt csevegtek, mint a verebek az ágakon, mindenki kereste a régi emlékeket... emlékszel... mikor loptuk a cseresznyét...?...

Csupa emlékszel...?...majd ölelgettük egymást, kerestük a régit, az ötven évvel való előbbit...bizony-bizony... mi is öregek lehetünk a fiatalok szemében, tán csak mi nem akarjuk ezt elfogadni és tudomásul venni.
Mi is volt csodálatos ebben a találkozóban?...Kötetnyi sok volna annak elmesélése, tán csak annyi, mint ahogyan a versemben elmondtam, e kis fiúkból kopaszodó, elfáradt édesapák, nagyapák, sőt dédapák lettek... hol van már a tavalyi hó?...!
Az udvari találkozó után bementünk a régi iskolai épületbe, minden, de minden emlék, emlék a nagyajtó kilincse, a feljáró lépcső, a régi csengő... a direktor lakosztálya, a volt tanári félelmetes szoba... a tornaterem, s ki is tudná mindezt elsorolni, több mint félévszázadnak regényes múltja zárkózott itt be, és most keltegetjük, ébresztgetjük álmából a diákkori élményeket.
35-en végeztünk 1930-ban és most jelen van kb. 13 osztálytárs, van aki nem tudott eljönni személyesen, csak levélben, van akik sohasem fognak élőként megjelenni és biz ezeknek a száma is kb. 13-14 fő már. Aratott a kaszás, besegített a háború is.
Amikor elfoglaltuk a helyünket a padokban, szinte elfelejtettük az idő múlását, ismét diákok lettünk, csak az emlékezésnek emlékei keringtek körülöttünk. Elemér pár szóval köszöntött bennünket, majd felolvasta a leveleket, akik nem tudtak eljönni, de írtak... majd egyenként beszámolt mindenki a maga sorsáról, hogyan alakult a helyzete ebben a fél évszázadban.
Ekkor olvastam fel magam is a versemet, amit nagy tapssal jutalmaztak a barátaim. Bizony mindegyikünk regényeket tudott volna elmondani az életéről, mert ez az ötven év nagyon is telített volt eseményekben, megpróbáltatásokban, de az idő miatt igazán csak borsónagyságban lehetett nyilatkozni.
Hamar sírok, könnyeim patakjai gyorsan megindulnak, valahogyan mindig érzem, na Uram Isten nem ez volt az utolsó?! Azért megyek el oly nehezen is egy ilyen találkozóra, mert az elmúlásnak minden gyötrelme atmoszférikusan kisajtolják belőlem a végzetnek elkerülhetetlen érzéseit.
Öröm volt hallgatni a beszámolóknak színes tarkaságát, amiben voltak sikerek és bukások, de látni kellett minden társamban a nagy élni, tenni való akarást, még a jelenben is mindenki valaminek az igájába hajtja a fejét és húzza munka gyönyörét, nem fáradt el, dolgozik, ír, méhészkedik, építkezik, tanít stb. Tartalmat ad végső évtizedének.
Anyu és fiam is végighallgatta a beszámolókat, különösen a fiamnak volt érdekes, majd 40 év különbségű korosztály számol be az eltelt évtizedekről, ami nagyon is összetett volt annak múltja.
Mi lenne, ha még egyszer kezdhetnénk? Felvetődött ez a kérdés is...
Ki tudja? Tán nem kell visszasírnunk nekünk sem a múltat, nem kell elkeserednünk az eltelt évszázad felett, vegyesen telt el annak évszakai, nem kell azt visszatéríteni, és újból kezdeni. Erre hivatottak a fiaink, akik átvették már a stafétabotot és oldják meg a maguk problémáját maguk ízlése szerint.

Az idő sürgetett bennünket, hiszen már elmúlt dél és még mindig nagy áhítattal hallgattuk egymás élménybeszámolóját. Milyen gazdag és tartalmas életmunkáról adnak hírt az osztálytársak és amiről nem is szólnak, azaz nem is szólhatnak.
Amikor az utolsó beszámolónak is a végére értünk, jött a javaslat: menjünk a szokott helyre ebédelni. Ki-kivel társult, útközben rengeteg kérdés, majd figyeltük a régi diákhelyeket és az első szálláshelyemet /a zsidótemető gondnok házát/. Szalaiék voltak hajdan, de hol vannak már?…majd a régi kis boltot figyeltem, ahol egy kerek répát vettem uzsonnára, Schlossbergerék volt boltja és raktuk emléket emlékre, eljárt az idő minden felett.
Ahogyan mentünk ebédre, itt is ott is felhangzott egy-egy hangos kiáltás: emlékszel?... és akkor jöttek a diákkori élményeknek lelőhelyei, igen-igen emlékszem és ezzel örökre tán befedtük az emlékezet tárházába.
Ebéd alatt is állandóan folytak az emlékezéseknek a sok-sok tarkasága, diákcsínyjei, és ezeknek a volt csínyeknek a tarkaságában ismét visszafiatalodva elfelejtettük a félévszázadnak körénk font, néha nagyon is terhelt évgyűrűit.
Barátságokat ismét megpecsételtük a szeretetnek hangjával, egymás megbecsülésével, majd közben emelgettük poharainkat, egymás felé emelve kívántunk további jó egészséget és boldog viszontlátást.
Édes párom és menyem Mártika, valamint a fiam Attila nem voltak ebéd alatt köztünk, valahol másfelé csapáztak, de később közibénk vegyültek, hallgatták az öreg gyerekek, diákok ifjúi bohóságukat, csacska csevegésüket, amin aztán ők is nagyon jót kacagtak. Nagyon boldog voltam e napon, örültem a viszontlátásnak, a gazdag ifjúi emlékek felidézésének, felejtve a sok-sok nehézséget, szenvedést és fájdalmat, amit az ötven évnek őszi falevél hullatása szépen tarkabarkára betakart.
Mi is maradt meg ezekből?...a rosszat felejtve, csak a szépre emlékezve újulnak, fakadnak szólásra az emlékezetben.
Nekünk még volt egy tervünk, elmegyünk a Bakonynak kies tájaira, ahol egy kicsikét szemlélődünk, majd egy bakonyi csárdában megpihenünk.
Így hamarosan még elénekeltük: Ballag már a véndiák... halhatatlan szép melankolikus dallamának, könnyfakasztó mondanivalójának hangjai mellett szeretettel átölelve egymást, búcsút vettünk egymástól, élő halotti tor, ki tudja ki fog hiányozni közülünk, ha ismét hívjuk egymást találkozóra. Az tény, mindinkább többen lesznek odaát, a halottak túlsó partján, mint az élőknek oldalán. De a fogamzás pillanatában a halál csiráját is örököltük, így a halál is eléri a maga érését, aratását, s ezzel szembe kell nézni, meg kell vele barátkozni, évmilliós természeti törvény, amit még ember nem tudott legyőzni. Na ilyenkor nem tudok könnyek nélkül lenni, így tán könnyebb is a búcsúzásnak celebrálása, kacagni, sírni, nevetni az élet ritmusában oly gyakori. Elbúcsúztunk, majd Attila autójába beszálltunk, még egy derűs visszamosolygás... Isten veletek cimborák...
Az autó pedig rótta a km-ket és Zircen kötöttünk ki. Anyuék itt vacsoráztak, majd én csendben magamba roskadtam, nem is vettem észre a rohanást, ismét átéltem e találkozásnak, emlékezésnek minden szépségét, vajon látjuk-e még egymást?