 |
    |
 |
Így lettem betanított munkás 1950. júl. Így lettem betanított munkás... „A dolgozó Népet szolgálom” mozgalom keretében. 1950 júliusi nap hevétől izzadt a határ, a nyárnak utódvége, amikor minden gabona a hombárba került, kezdődhetett a számvetés, elég lesz-e az új termés, azaz miben kell fokozni a jövő irányzatot. Napjaimnak minden percét igyekeztem tartalommal megtölteni, lefoglaltam minden szabadidőmet, főleg kaptárakat gyártottam a méhecskéknek, nagyon kellemesen elbeszélgettünk Varga bácsival, az asztalos mesterrel, akit ugyancsak meglóbált a politikumnak vihara, de előzőleg mestere lett saját szakmájának, és mint pesti ember, kitanulta az élet huncutságát, élvezettel ette a zacskós ebédjét, ami sokszor egy darab szilva és egy darab kenyér volt. E Szaharás időszakot is bearanyozta az emlékezetnek arany pókhálói, tán nem is volt ilyen korszak a történelemnek lapjain, tán csak képzelet, de ezeket csak azok mondják, akik ma /1980-ban élnek, mint élvezői a múltnak/ minden eredményt felrúgva, csak követelnek, harácsolnak, le akarjak kopérozni pont ennek az időszaknak a mágnásait. Proletár színekbe burkolózva, élni akar a nemzet testén, mint a múltbeli uraság, mert erről, ha másképpen nem is de filmekben, vagy regényekben megismerte az életritmusát és most sután álcázza magát a szocializmus fellegébe, mondván kaszáltam én már eleget kaszáljon hát más is. Sok-sok élményt mesélgetett nekem, Varga bácsi a pesti életnek azon időszakából, amikor még értéke volt a kenyérnek, húsz fillérből bőségesen lehetett megebédelni az árokpartján, a munkának, azaz a munka lehetőségnek a csatornája nagyon beszűkült, keveseknek adatott meg az a munkalehetőség, ami tudta volna biztosítani a gondtalan napi életnek örömét. A műhelyben eltöltött napjaim is feledtették velem a társadalomból való kirekesztésével járó kellemetlenségeimet, otthonra találtam a műhelyben. Ekkori időből való az a játékkocka halmaz is, amivel a gyerekeim oly vidám perceket tudtak elszórakozni fantáziájuknak elmés tervezgetésével. A kántorizálás, a muzsika, az ének némi kapcsolatot tartott velem, a szép orgonaszó, az énekek mondanivalója hidat képezett a fájdalom és reménység birodalma közt, amiért is szívesen dalolt a sokat vérzett magyar népnek a megújhodásra vágyó utódai, hát legalább énekelni tudjunk a nyomor szikláján kapaszkodó elesett magyarság. A nyomorban is tudtak a szegények kacagni, nevetni, örvendezni s talán ez volt a gyógyír fájdalmuknak az elfeledtetésére. Hát akkor csak énekeljünk, hiszen a legnagyobb veszélyben lévő Titanic hajónak majd kettőezer utasa, mielőtt felcserélte volna a kényelmes hajónak lokálját a tenger sírkamrájává... Közelebb, közelebb kezdetű énekkel búcsúztatták saját magukat az örök tenger sírkamrájába… Énekelünk, ha temetünk, énekelünk, ha vigadunk, nótával vigad a nép a megpróbáltatások könnyes perceiben. Ekkor írtak 1950-et ha meghaltam volna a fejfámra, élt negyven évet vésték volna be fejfámra... tehát már az élet delén jártam, erőmnek teljes duzzadásában, élni a családért, magamért a magyar népért, tehát nincsen vesztesség, gyerünk, lépjünk egyet előrébb. Ekkor érlelődött meg az az elhatározás, ha iskolában nem dolgozhatok, hiába tanultam, hiába oktattam egy egész falut, megbuktam a pót vizsgán, csak azt ne kérdezzék utólag tőlem, kik voltak a vizsgáztatóim?... a nép nevében és a nép jegyében mindent le kell rombolni, ami a múlt átkos sugarát jelentette számunkra, ez volt a jelszó, most jövünk mi... pusztuljanak az urak, ekkor tudtam meg, hogy én is az urak közé vagyok sorolva... pedig Gárdonyi így fogalmazta meg a tanítónak helyét a társadalomban: „se nem úr, se nem paraszt”... de most nagyon felemeltek, mert bizony úrnak vagyok predesztinálva... de nem az igazi értelemben, mert úr voltam a magam helyén a hivatásomban, munkám magaslatában, az iskolai munkámban, a nép felemelésében, ezekben igen is úr voltam, mert jól csináltam ezeket a fungálásokat, igazi mester voltam a jelenlegi lumpen prolik felett, akiknek sokszor az írási készségük csak kettő kereszt megjelölésig ért fel, de a gonosz észjárásuk az egyetemi szintig emelkedett. Puklér Imre bosszúja... És mint urat bizony el is löktek a z egyenlőség asztalától, még morzsa se jár, dögöljek meg, ahogy Puklér Imre a volt első ember, ekkoriban a falu atyaúristene, párttitkára nagy gyűlölettel a szemembe vágta. Hát azért erre még ráérünk gondoltam magamban, habár életem eddigi sorozatában többször kellett szembenéznem a halálnak örökre elnyelő vicsorgó pofájával, de ahogyan Jónás kikerült a cet gyomrából, mindig találtam egy rést egy-egy mentőövet, aminek a segítségével felszínen az élők közt maradhattam. A vízben fuldokló se kéri a személyigazolványt, a származását, pártállását, hogy mindezeknek tisztázása után döntsön arról, hogy hajlandó-e kezet nyújtani a feléje nyúló karnak, vagy utólagosan, amikor már a parton magához tért a fuldokló kikérje magának, hogy egy ilyen és egy olyan ember húzott ki a vízből. Az ilyen szempontok most nem számítanak, a segítségadás a fontos, az életben való megtartás a főszempont, hát így jutottam el arra a megállapodásra, ha saját szakmámban nem dolgozhatok, mert reakciós, népellenes lettem a vak vezet világtalanok szemében, élni meg kell, nem dobom el magamtól az életet. Nem nyitok saját testemen lyukat, hogy a lélek kitaláljon a meggyötört emberi hús és vérkollekciómból, nem ezt az élvezetet nem adom meg a kiéhezett vad keselyüknek, nem engedek lakmarozni kihűlt tetemen felett, ne üljenek tort konkolyhintők, nem, nem lehet ekkora élvezettel kirukkolni ,„én semmi hibát nem találok ebben az emberben” mondotta Pilátus a vérszomjazó, ordító, üresfejű sátáni népnek, amikor kéjelegni akart Jézus szenvedéseiben. Az orosz hadifogságban, amikor már csak csontomat a testem bőre alig tudta egybefogni, annyira kiszikkadt a bőröm, szinte renyhe volt, lélek se talált volna ki rajta, mert kiszáradt annak minden pólusa, sohasem voltam oly közel a halálhoz, mint ismét ebben a helyzetben, és íme, amikor járni is képtelen voltam, nem bírt el a lábam, ekkor jött egy mentőkéz. Hogy ki küldte, miért küldte és miért pont nekem küldte a felhívást, lehet jelentkezni kenyérfelvételre... de hogyan menjek?...úgy dobtak bele a teherautónak a rakodófelületére... megnyílt egy életet adó köldökzsinóron át a táplálék, a mindennapi kenyér... és ezeknek a morzsáknak hatására ismét a ráncok eltűntek a testemről a lábam elbírt. Csak annyit tudtam meg erről az angyalról, erről az utolsó mentőövről, hogy lengyel zsidó, aki tudott németül, és én ezt megértettem, kelj fel és járj! soha többet nem hallottam róla, nem is káderoztam le, megértettem a hívását, elfogadtam és még ma is élek. Amint a magas hegy szikláján kiemelkedő csúcson éber szemmel pásztázza végig a vadászterepét az éhes sas, hol bukkanik fel valami élet, valami kis ételre való, úgy figyelt a faluban Puklér Imre, a párttitkár, aki nélkül egy lépést se lehetett tenni a faluban, állásba jutni meg képtelenség az ő engedélye, beleegyezése nélkül. Sárvárra fogok menni valamilyen állásba... ott nyílott meg valami magtisztító üzem, itt állítólag van felvétel, ezt közölték velem a sárvári rokonaim, Bella Péterék, akik jól voltak értesülve az üzem főnökétől. Így határoztam el magamat, útilaput kötök a talpam alá, elindulok szerencsét próbálni, ugyan a fizikai munkát nem bírom, de majd csak lesz, valahogyan... Ezt a szándékomat kifejtettem a falunk párttitkárának is, adna engedélyét a zsákoláshoz, mert azt már tudtam, hogy itt sokat kell zsákolni... ahogyan a macsek nem kegyelmez a körmei közt tartott kis egérkének, habár még játszani való kedve is van, mielőtt azt felfalná... ez a sötét agyú vész kijelenti, dögöljek meg, de akkor se fogja a kérésemet pártfogolni... ekkoriban meg ha nem vitte valaki a falunak legfőbb emberének az ajánló sorait, azt nem lehetett alkalmazni, az nem juthatott állásba. Hát bizony nem volt hajlandó méltóságából engedni ennek a kongó fejűnek, pedig csak azért gyűlölt, mert érezte a maga butaságát mellettem és ez neki rossz volt, semmi múltbeli ellentétet én nem tudok. Ennek a gyűlöletnek a palántáját meg tápsózták is felülről hasonló uborkafára felkúszó piócák, karvalyuké ezt még érdemszerűen el is lehet könyvelni felfelé, nem javasoltam a falu tanítójának, kántortanítójának, ifjúsági vezetőnek, hogy zsákolhasson az egyik sárvári üzemben... volt aki ezért még meg is dicsérte, igen így kell, ébernek kell lenni... Hát nincsen partfogói levelem, azért mégis elballagok a kitűzött célomnak elérésére, hiszen dolgozni kell, nem hebzselhetek, munka ami elüti a gondot, a rosszat, gonoszt, hát gyerünk dolgozni. Édesanyúval megbeszéltem a dolgokat, ő maga is erősítette ebbeli hitemet, hát akkor gyerünk Sárvárra. Szelestét és Sárvárt vagy tizenkettő kilométer választotta el Ölbőn keresztül, majd Rábasömjénen át. Volt járgányom, a biciklim, amivel sokat utazgattam éjjel, nappal, a gondolatok gomolyában, tiportam a pedált, nem sokat láttam útközben, mert az eszem gyújtópontjában az üzem állott, amit soha nem láttam, soha ilyen helyen nem dolgoztam, teljesen ismeretlen földrész előttem, mint Kolombusz előtt állott az ismeretlen földrész. Amint elhagytam a vasúti átjárót, előttem terpeszkedett piros tégláktól vigyorgó nagy-nagy épületszárny. Minden volt csak nem iskola formája, lassabbra fogtam a gyeplőt, majd leszálltam a nagy épület előtt, szinte tisztelegtem neki. Ez lesz az, szögeztem le magamban, annyit már tudtam erről az épületkolosszusról, valaha kb. Ferenc Jóska idejében selyemgyárként szolgálta dolgozó népet, francia érdekeltségnek volt itt valami selyemfeldolgozó üzeme. Nagyon sokan jártak be a környékről, főleg nők, akik abban az időben átlagosan jól is kerestek. Nagyon szép selyemvánkosok készültek édesanyám keze alatt ekkoriban, mert az Etel néni, Porpácról, valaki itt dolgozott a selyemgyárban és úgy látom most utólag akkor is már többször fordult a szarka, mert bizony szebbnél szebb selyemfonalakkal varrogatták, hímezték a szép kézimunkákat. Mint gyerkőc, már ekkor hallottam a sárvári selyemgyárnak a hírét...és tudtommal valamikor az első háború után a gyár felszámolta magát, visszament Franciaországba, de nemcsak gépek mentek el, nagyon sok magyar munkás is hazát cserélt ekkor, sokan maradtak örökre francia földön, voltak akik meggyarapodva tértek vissza magyar honba. Most pedig három üzem is elfér ezekben az épületekben, itt van a Barnevál, valami gabona gyűjtőhely, Futurás, majd magtisztító telep. Amint az épület előtt bámulgatok úgy jártam, mint Toldi Miklós, amikor felkerült Pestre, sok-sok ismeretlennel találkozott, amit nem ismert még ez ideig, nekem is furcsák voltak az üzemnek az ablaka, maga hogy üzem ez teljesen ismeretlen volt előttem, hogyan zajlik le itt a munkaidő, hogyan és mennyit és egyáltalán itt meddig kell dolgozni? Kavarogtak előttem ezek a gondolatok, amikor is egy kis kapun át beléptem egy kis házikó elé, ez itt a portásnak a fészke, csak ezen át lehet be és kimenni valakinek az üzem területéről. Látva rajtam az idegenséget, kérdi is ám tőlem a portás közömbös arccal, kit keres? Kérem én valami magtisztító üzemet keresek, állítólag itt lehet munkát kapni. Valami furcsa szemekkel meredezett rám az idős bácsi, aki már kihullatta rég a harmickettőt?- Min csodálkozik rajtam? Miért én nem kaphatok munkát, futott át az agyamon... de már mutatja is a magtisztító üzemrésznek a területét és indultam a munkások útjára. Jó meleg nyári nap sütött le felülről, pedig nem fáztam, nagyon melegem volt az új környezetben... rengeteg zsák, bálnak, ponyvával letakarva, mint szénaboglyák hevertek az udvaron... majd valami kis targoncák csikorogtak bele a csendben, ugyanakkor az épület belsejéből gépek zakatolása töltötte be tér területét.... sőt vasúti sínen több vagon is áll, aminek éhes hasába hordják a nehéz zsákokat... pillanatok alatt felmértem az üzem területén található életnek adó munkáját, de nem volt sok időm gondolkodni, mert megláttam egy jól fésült munkást, köpenyben, kezében valami fényes szuronyszerűség, később megtudtam, ezzel vesznek mintát ki a zsákokból,...lesz ami lesz... gyerünk ennek szólnom kell. Mint kis diáknak illik köszönni a bácsiknak, én is nagy tisztelettel köszönök a bácsinak... aki kedvesen megállt és kérdi, mit akarok?... Mit akarok?...dolgozni szeretnék...itt kérdi ez a finom lelkűnek kinéző munkás. Igen itt! -válaszoltam határozottan. Valami nincs rendjén, gondoltam magamban, miért néz rám ez is olyan meglepően... hát én nem tudok dolgozni? Mérlegeltem magamban az erőmet. Hol dolgoztam ezelőtt?- kérdi a Filó Józsi, aki bemutatkozott úri módra. Kérem, én tanító vagyok, de...volt bírói ítéletem...börtön... stb... állásomtól megfosztottak, úgy gondoltam, ha lehet, akkor itt szeretnék valami állást vállalni, ha lehet, mert tudom, hogy az ilyenféle embernek a jelenben nincs hagy karátja...nem tudom kaphatnék e valamiféle állást?...mormoltam Fi1ó felé Borzalmas kíváncsiskodóan néztem a szemébe és vártam, előbb mutassa be a pártitkár ajánlatát, életrajzát...himlőelleni oltását...valahogyan így képzeltem, csak mindezeknek a birtokában lesz jogom a munkához.... Filó, amikor meghallotta a szenvedéseimnek a stációs kálváriáját, nem kérdezett tőlem semmit, nem is kért semmi levelet, csak annyit mondott „éppen ilyen emberekre van szükségünk”... és ezzel a kijelentéssel már fel is vett az építő dolgozó, proletárok hadseregébe... jelentkezzem holnap kettő órakor itt az üzem területén. Ezzel kezet fogott velem, a viszontlátásra holnap és indult a munkájára... Hirtelen gyökeret eresztett a lábam az anyaföldbe, ez nem lehet igaz... hát ilyen könnyen lehet ebben az országban munkás népes családnak a tagja...hát még van helye a kirúgott egzisztenciáknak is, nem kell éhen halni?....van még valami érték bennem, amiért jöhetek holnap... holnap kettő óra... és még egyszer végighordoztam a szemem az üzem munkaterületén, majd megfordultam...s indultam ismét a portás bácsi felé...aki nagyobb bizalommal fordult felém... na? széna? szalma?.... Igen felvettek a dolgozók népes táborába... feleltem munkás öntudattal... hogy aztán milyen munkás leszek azt még nem tudom, de egyenlőre munkás lettem... csóválta a fejét, de ugye korábban nem volt üzemi munkás? -kérdezte nagy tisztelettel... Nem. –feleltem, hát akkor mi volt a háború előtt?---amint mondottam a volt munkakörömet, nagyobb tisztelettel vett tőlem búcsút... és nem értette meg, tanítóból üzemi munkás... Még melegebben sütött a nap erre a sárvári földre, vagy tán csak nekem volt melegem, hiszen pillanatnyilag győztem, állást kaptam, mentőcsónakba jutottam, most csak aztán ki ne dűljek belőle... Felpattantam a biciklimre, szinte érezte a sikert felettem, mert bizony jobban haladt hazafelé a jó hírrel, mint befelé. Nem álltam meg sehol, hajtottam, tiportam az utat, nyeltem a kilométereket, s már anyu előtt is tisztelegtem, meg akartam játszani a vesztes félt, de mégis valahogy leolvasta arcom titkos redőjéből a sikert...és el kellett mesélni a történteket. Nem kértek semmi iratot, javaslatot, protekciót?- Nem, azt mondották ilyen emberekre van szükségük-...jöhet e fajtából amennyi van.... Mikor kell menni? -kérdezte anyu. Holnap 14 órára kell megjelennem az üzemben. Jó-jó az iskolában tudtuk mi a protokoll előírás az öltözékben, de ide hogyan kell öltözni, mit kell dolgoznom? Azt magam se tudom, de azt mondták, hogy mehetek... Hát majd valami rosszabba ruhát becsomagolunk, azt majd ott felveszed, és majd meglátjuk a következőket... Hát szóval munkás lettél?- Igen! -kiáltottam. Magam se tudtam, mire vállalkoztam, de nem is ez a lényeg, van hely ahová elmehetek, tartozom egy közösségbe, s majd csak valamit tudok dolgozni. Igen azt Filó úr, megmondta, ugye elvtársnak nem szólíthatom, hiszen magam se vagyok elvtárs, mit tudom én kinek, hogy zeng a fülében vegyes hangzású szó? -maradjunk csak a régi hagyomány mellett, uram és asszonyom.... ez se lent, se fent szóval ez olyan polgári hagyomány, de megtisztelő megszólítás, anélkül, hogy leltároznám kilétét. Csak szűk körben mondtuk el a hírt, talán Pistáéknak? Igen lehet... ha mást nem lehet tenni, akkor jót csináltunk, mert manapság a magunk fajtájának nincs nagy élettere ebben a mai társadalomban, ez csak bebörtönözni és internálni tud, zabrálni, másokat kifosztani...beszélgettünk halkan. Feborult világban élünk, de a jogot a munkához azt nem vehetik el soha, és nagyon helyeselték az elhatározásomat... de akkor nem lesz többet színdarab a faluban? Van elég nagy színpad, színpad lett az egész falu, játszik rajta vegyes összetételű színészek, komikusok, hiszen játszunk napról napra, ki-ki életével, nyomorával, jómódjával, hatalmával, játszunk ,ha sokszor oly szomorú is napi élet tartalma. Másnap délelőtt abból állt, hát akkor mit is vigyek magammal, hiszen három műszakban dolgozik az üzem, én a másodikban kezdek, tart huszonkettőig, tehát kell valami vacsoraszerűség is, mégis csak hosszú lesz az idő az első napokban. Találtunk kopott ruhát is, na meg valami szatyrot, amiben meghúzódott a vacsorának való, munkás vacsora, ha tizennégyre kell menni, akkor legalább fél egykor el kell indulnom, hiszen első napom lesz, ismerkedni kell a helyzettel a szakikkal, akikkel egy műszakban fogok termelni, termelni? Micsoda kifejezések ezek, műszak, termelés, veszteség, nyereség...stb. ezek a szavak itt röpködnek mind a denevér az esti homályban. Barátkozás első percei... Nem volna ildomos, ha az első nap késve érkeznék a munkahelyemre, hát gyerünk, és már hajtottam is a jó biciklimet Sárvár irányába. Útközben köszöngettek a tanító úrnak az emberek, de nem tudták hogy azóta a tanítóból üzemi munkássá lettem, mint a hernyó bebábozza magát és ha kikel lepkévé alakul át, tegnap óta a tanító bábuból, üzemi munkássá alakultam át.... s nagyon meg kell szokni az ujjá való átvarázslásomat, mert se én se mások nem értették meg elsőben az átvedlésemet. Na mindegy, ez nem is fontos, beértem az üzem portásához, az már köszöntött előre, na-na itt ez a szokás, hogy előre köszöntenek a munkásnak, nem a munkás köszönt a portásnak?...vagy tán a tanító úrnak szólt a köszöntés? Nem tudom, de úgy éreztem magamat, mint a megfagyott ember, amikor érzi a melegedés meleg áramlatát és a fagyos test kezd ujjá varázsolódni, kezdi visszanyerni a régi állapotát. Na jól van, indultam a gyülekező helyre, az udvarban volt egy szabad hely, ahol már várakozott egy-két szaktárs, amikor közeledtem feléjük majd eltátották a szájukat, bennem egy ellenőrt láttak felfedezni, de amikor mély tisztelettel megfogtam a kezüket és bemutatkoztam... mondván, hogy a mai naptól fogva én is fogok dolgozni...nem hittek a szemüknek, nem nézték ki belőlem az egy mázsás zsákoknak a cipelését, nem is csalódtak bennem. Nézem a munkásokat, ily közelben még sohasem voltam munkásokhoz, azaz nem tudtam milyen is lehet a munkás élet. Néztem a ruházatukat...de miért olyan fekete a bőrük?...kérdezem az egyik szakit. A vaspor... felelte. Hát hogyan jön a vaspor itt a bőrükre, egyáltalán miért van itt vaspor?...hamar elmondották, de nem sokat értettem az előadásukból, mert mindjobban izgatott a munkabeosztásom, hát mit is lehet itt nekem csinálni? Kérdezték, hogy a gépen fogok dolgozni?- Gépen?- Nem tudom én kérem szépen, nekem csak azt mondották, ma kettőre jöjjek be. Vaskos szakiknak néztem a mellettem ülőket, izmos kezük, lábuk, hol vagyok én ezekhez képest? Mindegy, lesz ami lesz, fő, hogy felvettek és ... Már jelzett is csengő az első műszakosoknak, hamarosan jön a felváltás. A szakikkal együtt bementünk egy kis szobába, ez az öltöző, itt levetettem az utcai ruhámat...és már jött is az üzemvezető úr /elvtárs, Nagy Dénes/ keresett is név szerint, mondotta menjek fel az irodába, ott majd felveszik a z adatokat és kezdődik a délutáni műszak. Az egyik zsákoló brigádban fogok dolgozni, Kovács Imre sárvári fiúnak a brigádjában /a jelenben Imre mozigépész Sárvárott/.... Az irodában találtam az irodavezető kisasszonyt, na őtet hogyan kell megtisztelnem?...mindenesetre kezét csókolommal üdvözöltem, amit jóleső érzéssel el is fogadott, na mondom most ezt jól csináltam...majd hamarosan befirkálta az elővett űrlapot, írjam alá...nagy tekintély lehet egy ilyen női személy gondoltam magamban-...pár szót még váltottunk... majd kerestem a brigádomat, akik már teljes munkában voltak, feszült a lábuk, inakásájuk, válluknak minden izma... fel a zsákot és indulás a vagonba vele.... Hatalmas raktárból kellett a zsákokat rabszolgai erővel cipelni, ki a vagonba. Nehéz az egy mázsás aprómag... összerogytam alatta... A brigád nagy tisztelettel fogadott, s láttam ám, hogy markos szaki fogja a zsákot megemeli, majd a harmadik a zsák alá áll, és a vállára emelik fehérhere egy mázsás zsákot. Már csak magam állok egyedül... na Gyuszi bácsi álljon ide, és majd mi megemeljük a zsákot, maga meg a vállán vigye ki a vagonba.... jó...de-de…szólni se tudtam, már emelik a zsákot, mint mikor a hóhér emeli a bárdját áldozatának a leütésére, fejvesztésére... éreztem a zsáknak a súlyát, de valahogyan a lábaim térdben behajlott a nagy súly alatt, és csak rogytam-rogytam, mint a colostok, na ez nem sikerült tán hirtelen eresztették a vállamra zsákot, mondja Imre, na még egyszer álljon ide, és jól erősítse meg magát, egy kicsit álljon terpeszbe és akkor menni fog... Na jó, hát kezdjük ismét a felvonást, mert az első nem sikerült.... Másodszor is, pedig nagyon finoman eresztették rám az egy mázsát, de ismét kevésnek bizonyult a teherbírásom, nem bírta ki a térdem a nyomáspróbát, ha el nem kapják a zsákot, akkor az teljesen benyom a cement padozatába... és ekkor én nagyon szégyelltem magam... és restelltem is a dolgot....de fiúk ne haragudjanak rám, nem bírom el az egy mázsát, kisebb zsákok pedig nincsenek, mondja Imre, és én most a maguk normáját rontom... szinte vártam a panaszos kikelésüket, minek adnak ide ilyen hülyét a brigádba, aki még egy mázsát se bír el.... Nem, nem ezt kaptam vissza, vigasztaltak, Gyuszi bácsi, hát mit tudna csinálni?... Nem tudom... nem ismerem a munkafolyamatot.... hát menjek fel a vagonba és ott majd talán tudok valamit segíteni az elrakásban. Jól esett ez a baráti részvét irántam... felmentem a vagonba és ott kezdem nyűni-vonni a zsákokat a maguk sorrendjében. A vagonban meg a nyári napnak heve is megizzasztott, na meg a kudarcnak a feszültsége is okozott némi vérnyomási különbséget. „Anyám én nem ilyen lovat akartam” hát hogyan bírhatnék ekkora tömeget mozgatni, nem edződött hozzá laza izom szövettani sejtszálai, és nézni a másikat, akinek ez a munka szinte gyermekded könnyítéssel játszódik le a keze ügyében. Forgott velem a világ, na ebből se lesz már kenyér, nem fognak engem itt megtűrni, jobb ha kívülről fogom meg a kilincset... ezer és ezer gondolat cikkázott át rajtam, amikor csak kiabálást hallok, uzsonna... Na ja, aki jól dolgozott az uzsonnázhat is, aki dolgozott az méltó a falatozásra, de én?...ismét beszóltak a vagonba, Gyuszi bácsi jöjjön pihenni és egyék valamit... Na erre a kedves hívogatásra már magam is cihelődtem, de mint a legyőzött vadkan, lehajtott fejjel, szótlanul közeledtem a brigádhoz, akik már harapdálták az uzsonnarészüket, ki ezt, ki azt, nekem is lenne mit ennem, de szinte szégyelltem a jó munkát végzőkkel összevegyülni, hiszen nincs rá érdemem, csak létszám vagyok a brigádban, munkám grafikonja a nulla alatt van az övükéhez viszonyítva. Gyuszi bácsi maga is egyék valamit, ha nincsen akkor meg itt van egy falatka, mondta Imre... és ne búsuljon ám...mi ezért nem haragszunk...a normát azért teljesítjük ,na meg aztán majd csak kerül más munkakör, amiben Gyuszi bácsi is eléri a teljesítmény csúcspontját... Kiegyensúlyozták a lelkem zavaros, feldúlt, felkorbácsolt nyugtalanságát, hát nem is szidnak?- Nem néznek rám, mint kártevőjükre?... Nem futnak a vezetőhöz, hogy azonnal cseréljen le, mert nem hajlandók velem dolgozni... A felizzadt agytekervényeimnek érzelmi halmazában, erőterében egy kicsit lecsillapodtam, hát nem is szidnak?...sőt vigasztalnak? Hát ilyen is lehet manapság? Valahogyan másképpen képzeltem el a munkáskollektivát, és ilyenkor a „Szittya” a szelestei bestia jutott eszembe, aki csak a döglést akarta biztosítani számomra, gondoltam, tán az ő lelkük is a gonoszság habarcsával van összeragasztva, akik csak gyűlölni tudnak az ilyenfajta volt „urakat” akiknek most jött el a lehetőség arra, hogy töviskoszorúval, tőrszúrással tegyék fájdalmassá a nem fizikai munkára születetteket. Amikor láttam az irántam megnyilvánult és örökre emlékezetessé vált nagy, nagy részvétet, hiszen mikor edződhettem volna rá ekkora fizikai tömeggé? Nem volt nekem erre szükségem, szinte nem is kellett nekem mentegetőzni, megvetették ők maguk azokat a porondmestereket, akik légtornásznak predesztinálnak olyan személyt, aki még a földön se tud egy cigánykereket se megoldani. Most utólag /1980-ban amikor írom e sorokat/ mégis van egy merész és tán csalhatatlan érzékem, ezek a munkástársak, később barátoknak nagyon jó tanítójuk lehetett, akiket a teljes megbecsülésük és elismerésük köszönetével most nálam róják le a múltnak a szeretetét, bennem látják a betűvetésnek nagy-nagy talentumát, volt tanítójuk iránti szeretetet nekem adózzák vissza, ahogyan őket se tudnának elképzelni egy mázsás zsák alatt, tőlem se kívánták ezt a lehetetlent. S tan ezért se szőtték ellenem a gyűlölet pókhálóját, amelynek labirintusába beleesve, most kikészítsenek a gyűlölet és utálat, a kivetettség számüzetettség kárhozatára. Az uzsonnaszünet elég volt arra, hogy teljes nacionálémat kartotékolják szívük irattári mappájába, ezt megkönnyítették azok a munkások, akik Ölbőről is idejártak, akik ismertek mint embert, tanítót, kántort, sőt mint leventeoktatót... tán az irántam érzett emberszeretetük volt gyógyító priznic a brigád felé, amit nem mondtam el én, ők attól részletesebben kitágították az én sorsomat, miért is kellett nekem ide kerülnöm, miért nem az iskolában végzem a nagy emberformálási munkámat, s úgy jártam, mint a Petőfi versében: „Csendesebben vigadjanak, szegény édesanyám beteg... vége a duhajkodásnak, az ordítozásnak, a vadságból szelídség lett, saját édesanyjukat látták a kislány kérésében, nem szegte meg a kis jövevény óhaját. Feleletet egyik sem ad, kihörpintik boraikat és hazamennek a legények”... Az órák lassabban teltek, mint az iskolában, nem találtam meg az örömet a munkámban, izzadni izzadtam, de nem a mázsás betermelésnek örömében, a tehetetlenségnek a tudatában, és ha ez így lesz? Akkor jobb ha hamarosan másutt szívom a levegőt. A munka nagy menete a vagonok magrakása után változott, akkor meg stózolni kellett a zsákokat, mint a piramis köveit, de ha azok is tíz tonnányiak voltak és mégis a helyükre kerültek az akkori technikai, gépészeti adottság mellett, hát itt se volt se daru, se emelő, de voltak izmos fiúk, akiknek duzzadtak az ereik feszültek a lábikráik a súlyos terhek alatt. Két lábon járó gépekké vedlettek át akik kézről-kézre vállról-vállra sokszor három méter magasságba kellett ezeket a nagy bálna testeket összerakni. Ha két magyar emelte fel a zsákot vállmagasságig, akkor is egy főre ötven kiló esett ez pedig már tiszteletet kívánó munkavégzés, több mint egy lóerő, ebben a munkakörben már valamit tudtam azért segíteni, mert ha mást nem, akkor azon a kis kétkerekű kis tolókán, mi is volt a neve? Megfeledtem, egyszerű gép, aminek nagy az erőkarja, kicsi a teherkarja, kb. egy mázsás zsáknál a forgatónyomaték 1:20, na ezt már így én is tudtam a termelésnek a százalékát, ha nem is emelni, de nem rontottam. A fiukon szinte látszott az öröm, na ugye Gyuszi bácsi, azért maga is tud ám dolgozni, majd csak lesz valahogyan, esetleg elkerül majd a gépekre és akkor az már igazán könnyű munkakör lesz.... Ezzel a megvigasztalódással véget ért a délutáni műszak, huszonkettő órát mutatja az óra, készen állnak az éjjeli műszakra felsorakoztattak, akik nagy bámulattal figyelték az új embert, már mint engem, volt is aki ismeret, pl. a Zoli a muzsikus zenész, aki szokott muzsikálni egy tanítói összejövetelen. Na tanító úr mit keres maga itt?- Hat nem sokat, felelem, még nem tudom hogy mit főzetnek... Ismét az öltözőben vagyok, levetem a poros gúnyát, majd egy kis vízzel leöblítem a magtár porát, készen vagyunk, egy-egy jóéjszakát hallatszik... magam is fogom a bringámat, a biciklimet... irány tizenkettő km hazáig. Az első napnak fizikai és lelki depressziója nagyon kikészített, hiszen új földbe kerültem, ami nem is az én talajom. Anyu várt jó vacsorával, majd látva a nagy kimerülésemet, csak lopva közelített meg egy-két kérdéssel... altató nélkül is végig álmodtam az éjszakát, de jó, hogy az álmok birodalmában nem műszakban dolgoztam. Reggel aztán, amire nem kapott választ az anyu, most kitárgyaltuk annak rendje és módja szerint. Munkás lett az uram! Ez most nem számit, kezünkben van az élet útvesztőjéből kivezető élet fonala, amely majd elvezett egy igazibb és boldogabb korba, amikor a szenvedések már nem ütnek oly nagy sebet elfáradt testemen. Mesélem anyunak az egy napnak a munkáját, ólomlábon jártak a percek, majd egy évnek tűnt e délutánnak nyolc órája, hát bizony ismét bukás előtt állok, nem bírom az egy mázsás fehérhere, lucerna, somkóró zsákokat. Nem lehet valami könnyebb helyre jutni, kérdezte az édes anyu...még alig éledtem fel magamból, nem ismerem a körülményeket, ki kell tapasztalni a munkaköröket...talán majd akkor igen... Másnap ismét a délutáni műszakra indultam, időben mentem, hogy kellőképpen előkészüljek a munkaátvételre. Ekkor volt már egy napi tapasztalatom, bekukkantam ide is, oda is, láttam a tisztítógépeknek a láncsorozatát, a mellette dolgozóknak fizikai befektetését, ezt én is bírnám, ha kaphatnék gép mellé beosztást... ja csak ezek valószínű betanított munkások, szakmunkások én meg még segédmunkás se vagyok... Amint így nézegetek a telep környékén, már mint ismerősöket üdvözöltük egymást, igyekeztem megelőzni mindenkit a köszönésben, hiszen rangon alulinak csak én érezhetem magamat, nekem illik az értékes munkásosztály nagyjait üdvözölnöm. Már gyülekezett is a brigád ismét... majd a nagy raktárban lévő rengeteg zsák boglyák, valamint a betonon heverő sokaság előtt tisztelegtünk, majd kezdődött a tegnapihoz hasonló munka, habár ekkor nem volt vagonrakás.... Nagy Dénes és a helyettes embersége... Közben, mint a telep gazdája Nagy Dénes, körülfutott a munkaterepen, kiadta az utasításokat a brigádvezetőknek, a munka elkezdődött. Munkaközben is meg-megjött körülnézett, tán engem figyelt, hogyan tudom a hatást, ellenhatást kifejteni a mozdulatlan zsákok helyének a megváltoztatására, s főleg ekkor igyekeztem... mindent bele... de az erőm véges, meg nem edződtem meg ekkora tömegeknek a helyzet változtatására. Nagy Dénes látta az én tehetetlenségemet, nem szidott, nem mérgelődött, a maga jóságában egy kicsit elmosolyította magát... nem megy Czeglédy?… szólt felém nyájas megértéssel, ő maga is tudta ezt, de megnyugtatott, csak próbálgassam...és ekkor kértem is már, ha lehetséges, szíveskedjen nekem a magam erejének megfelelő munkakört biztosítani, ahol teljes emberként tudnék termelni az üzem felé... Nem szidott, nem utasította el a kérésemet, csak az arcán lehetett látni igaz emberségét, és talán csak magában érezte a jogos kérésemet, egy szelíd emberi mosollyal tovább ment... a fiuk meg, már a brigád tagjai nagy-nagy türelemmel bántak velem. Na kis „rucsnival” kétkerekű egyszerű kétkarú emelővel már jobban tudtam boldogulni, csak a zsák alá kellett erősen szorítani, majd egy kézmozdulattal, főleg a jobb kézzel egy zsákrántással rá kellett húzni a zsákot, végig fektetni allóhelyzetben a rucsni erőkarjára és már gurult is a kis kerék. Naponta egy fő általában százötven mázsától felfelé kellett megmozgatni, na ez függött a munkamenettől, azaz stózolni, vagy bálnába rakni, vagy az egyik helységből a másikba kellett a mázsákat áttelepíteni. Bizony nem kis mennyiség és nem is könnyű erőpróba. Nem iskolai zaj, nem gyerekek sorakoztak körülöttem, anyag van mellettem, nem élő személy, más az egész testi és lelki körülmény, mint az iskolában. Ami nagyon megnyugtató volt, hogy a vezető Nagy Dénes nem élte ki magát beosztásának hatalmában, mindig volt egy-egy szava, habár azt se lehet mondani, hogy ha vergődött volna, de mint ember mindig tudatában volt emberi tudatának és csak ennek köszönhető, hogy ilyen magamfajta, politikailag elüldözött, megsebzetteket befogadta a telepre. De nemcsak hogy befogadta még meg is védte több alkalommal azokkal szemben, akik időnként átfésülték a telepen dolgozóknak a kartonjait és mindig beleütköztek vagy egy lebuktatott jegyzőbe, magamfajtába, volt csendőrökbe, akik itt erejüknek és becsületüknek teljes tudatában dolgoztak. Sokszor kikelt ezek ellen Nagy Dénes… nem féltette az állást, munkásból lett telepvezető, sokszor szívesebben zsákolt volna, mint a sok milliós értékű anyagot rendezni, mindig megvédett bennünket mondván, csak ezekre tudok építeni, nem pedig a lumpenekre, akik a munkás szóba akarnak beburkolózni, de csak lógni és lopni akarnak. Többször volt ilyen káderi felülvizsgálat a telep területén, akik kifogásolták az ottlétünket, ilyen szelestei „Szittya részeg agyhúgyköves lumpenproletárból lett valaki” aki csak gyűlölni és ölni tudott, de se dolgozni, se építeni a házat, se a múltban, se a jelenben nem tudta, csak a hatalomnak a kancsukájával tartani magát a húsos fazék mellett. Dénes soha se dőlt be ezeknek a léháknak, ezekről mi pedig mindig tudomást szereztünk... mert a velünk dolgozó Nagy Lajos párttitkár mindig elmondotta, na Gyuszi bácsi most rágták ismét a Dénes fülét ezek és ezek, hogy azonnal küldjön el bennünket a termelés színhelyéről, attól tartva, hogy mi csak szabotálni akarjuk a termelést. Ritka vezető, aki ebben az időben nem dőlt be ezeknek a vérszopó piócáknak, akiknek sohase volt elég az üldöztetésből, állandóan csak gyéritani a magyarság magját, hiszen ha most harminc év távlatából megpiszkáljuk ennek a kornak a hatalmasait, élet és halált diktáló néróit, azt tapasztaljuk, hogy már rég elnyelte őket az időknek egészségesebb uralma. Levették a fejükről a vezérlő koronát, kivették kezükből a kancsukát, vagy a maguk hatalmával visszaélve mert igyekeztek ál ideológiai köntösben járni, ugyanakkor saját tőkés világukat megalapozni, a szellemi kloaka szinten mozgó képességük alkalmatlan lett az újabb, magasabb szinten álló újabb, igazabb vezető értelmiséggel paralel haladni, ahogy saját maga tisztítja meg magát a kiforrott bor, a seprűjét, az alját fenékre dobja, a tiszta szép fényes nedű felül helyezkedik el, valahogyan a nagy kiforrásnak /1956-nak/ a megtisztulása szép lassan a szemét közé süllyesztette mindazokat, akik érdemtelen voltak a munkásosztály hajójának a további kormányzására a háborgó politikai tenger hullámaiban, és ezek az új hatalmasok, akiknek a hatalmuk sok... elhagyták az érdemtelenül elfoglalt kapitányi fedélzetet, eltűntek a volt munkakörük földrajzi terepéről, mint ismeretlen, ismeretlen helyre költözött és igyekezett legális-illegális úton tengetni az életét. Na ezekkel szemben Nagy Dénes remekül használta a védelmi páncélját, nem vette be a kefét, nem ijedt meg a megtorló szankciójuktól, tudta és érezte, mindenben számíthat ránk, nem fogjuk cserben hagyni a termelésben, a kiállásban, többre értékelt bennünket azoknál, akik fél téglával verték a mellüket, hivatkozva munkássági származásukra, ő úgy látta, aki igazán munkás volt és az akar lenni, annak nem kell fél tégla a nacionáléjának a megvédéséhez nem disszertációként döngetni önmagát a munkásvérebek igazolására, mert az igazi munkásparaszt, vagy értelmiség mindenkor helyt állt, gondolkodott, termelt, és nem akart sohase mások hátán át, mások bőrén keresztül fúrni magát a proletárság várába. Ha Nagy Dénes nem lett volna igazi proletár, igazi munkás, akinek nem kellett mások hátán át telepvezetőnek lenni, saját emberi példája, munkájának kiérdemelt megbecsülésének a gyümölcseként lett „telepvezető” és ha kell ismét odatartja a vállát a zsák alá és fütyül a világra. De azok, akik őtet is fenyegették, akik követelték a mi felszámolásunkat, soha se voltak igazi munkások, esetleg csak naplopók, kártya és fröccsel telitettek, akiket kellett alkalmazni, mert jobbat nem lehetett kapni ebben az időszakban. Kik azok akik önként vállalkoztak vércsapolásra, valótlanságoknak igaznak vélt bebörtönöztetésére, hol vannak azok, akik éjszakánként éjszakáról éjszakára a megalázottaknak agyat, vesét kikészítő idegfoszlányokká formálták át a vádlottat, ha kellett átsegítették a másvilágra és ezt tapssal is kisérték. Nagyon sok ártatlan szenvedett halált az ilyen embertelenségből eredő kínoztatás. Ez aztán lehetett fizikai, vagy lelki, idegi megkorbácsolás, vagy vegyesen összetetten, ami annál fájdalmasabb, de ahogyan dögszagra szállnak a vadkeselyűk, nem számit az áldozatnak szenvedésére, hogyan végezte ki a mancsával a másik földi vad, csak végezzen vele, és így biztosítja magának a további életfolyamatát. Nem számit ki az áldozat, milyen koholt, kiagyalt vádak tépték, marcangolták testét, lelkét, hogyan segítették át a napvilágból az örök sötétségbe, vagy tán ki tudja? A boldogabb szellemi világba. Feltétlen itt kell nekem örök márványtáblát kifaragnom a betűk által Nagy Dénes emlékére, aki mentes volt hatalmának a csúcspontján mindabban, ami embertelenségre vallana, ő volt az Filóval egyetemben, aki boldogan szerződtette a kitaszítottakat, akik bújni kívántak az üldözők elől. Dénes nekünk vár volt, aki megvédett bennünket a brutalitásoknak a gyűlöletétől, hát hogyne, amikor gondolom az emberi csonkra se lehet számítani Puklér Imre a falu első embere megtudta, hogy én Sárváron dolgozom, feltétlen a maga módján jelentette a fent lévő hatalmasainak... azonnal küldjenek el a munkából, mindent elkövetett a megsemmisítésemre, csak azért mert most ő ezt megteheti, hatalma van rá... Ezeknek az aljasoknak a jelentése jött el többször a sárvári járásnak Szittya barátai, hogy eleget tegyenek barátjuk kérésének, hogyan lehetett az ő engedélye nélkül engem alkalmazni egy üzemben... Ekkor jöttek a külső hiénák, éhes gyomorral, akik fel akarták falni a magamfajtákat... de Dénesnek helyén volt a szíve, főleg az esze...és nem engedett beteg politikai leprás gondolkodásának. Ezért kell Nagy Dénest, emlékiratomban hálás szeretettel megörökíteni, bár ilyen Nagy Dénesek lettek volna abban az időben a magyarság vezetői, akkor nem festette volna pirosra az 56-os eseményeknek áldozati vére a pesti utcákat, nem lettek volna szűkek a börtönöknek térfogatai, nem lett volna szükség az internálótáboroknak területi és létszámi növekedésére. Mindjobban kiemelkedők Nagy Dénes személyiségének igazi munkás és munkát szerető nagysága, aki, habár nem haverkodó, nem hízelgő humanitással kezelte a munkásait, de mindenben segítette, ha hozzá fordultak egy-egy problémával. Mivel az élet malmán azóta majd harminc évnek történelmi áramlata lefolyt, hol tiszta hegyi kristálypatakként, hol zavaros, szennyes pocsolyaként, most még jobban tudom értékelni Nagy Dénes vezetőnek az igazi vezetőjellemét, aki sohasem kérkedett beosztásának hatalmával, ember maradt a többi munkásai közt is. Élet az üzemben... Kezdődött a másnapi műszak is, ami nem sokban változott az első napitól, de már nem volt minden új, nem hatott rám újság ingerével, mivel nem kellett vállon cipelni a mázsás zsákokat, mint a rabszolgáknak, már akadt olyan munkakör, rucsnizás, seprés, zsákrendezés, amihez a birtokomban lévő erő teljesen megfelelt, nem kívánt többletet a meglévőnél, így a brigádban való termelésem megközelítette az átlagot. Kedvem se hagyott el, mintha egy pillanatra elfelejtettem volna az iskolát, a gyerekeket, a néma zsákok sorakoztak előttem szép rendben, de nem volt lelkük, nem volt mosolyuk, hidegek és ridegek, mereven tekintettek a tanítójukra, nem is kérdeztek semmit, csak voltak az anyag tehetetlenségében, amíg valami erő nem mozdította ki őket a mozdulatlanságból. A percek is jobban teltek, mint tegnap, a baráti hangulatban egymásra találtunk, többet meséltünk a magánéletünkről, emberi közelségbe került a brigád tagjai. Valamennyien hoztuk magunkkal az otthonnak a jó, vagy rossz hangulatát, gondjait de mégis a munkaláznak folyamatában nem volt idő elmerengeni, a munka ritmusa kizökkentett mindnyájunkat a csüggedtségnek horizontjából. Így is volt ez jó, ha már egyszer nem lehet visszacsalni azt, amiben eddig voltam, most itt kell teljes emberré válnom, itt kell emberi magatartásomon keresztül a megbecsülésnek a tiszteletét megváltani. Ebből a munkakörből mégis csak jó volna kikerülni, mindig figyeltem a lehetőségeket és pont azért tisztelem oly nagyon a vezetőt, tudta és látta az én tehetetlen kicsi teljesítményemet a fizikai fronton, mégis várt és igyekezett olyan munkakörbe helyezni, ahol egész emberként számítok és is az üzem területén. Így lettem egy ideig a zsákraktárban zsákrendező. Több ezer zsák várta a sorsát teljes felfordulásban, na ezeket igyekeztem katonás rendben tartani, szortérozni, újak, szakadtak, használhatók... na ez már aztán igazán könnyű munkakör volt, csak itt meg az istentelen por, ami körülkóválygott körülöttem, vastag rétegként, mint a guana rakodott le az egész testemre. Megszürkültem, magam is poroztam már a környezetemet, de egy jó mosakodás mindentől megszabadított. Később takarító, azaz udvarrendezői munkakörben töltöttem el a nyolc órát, ugyanis tele volt az udvar elszórt lécekkel, deszkákkal, mert a régi farészeket újakkal cserélték fel és csak úgy hevenyészve szórták ki az udvarnak egy-egy részébe, ez a rendetlenség bizony nem szép küllemet adott az udvari esztétikának. Na ezeket a deszkahulladéko kat nagy szakértelemmel osztályozgattam, de a háttérben megjelentek már a méhkaptáraim, milyen jó kaptárokat lehetne ezekből a hulladékokból készíteni! Ezt a gondolatomat sokáig ébren tartottam magamban és mindig vártam arra a pillanatra, amikor is a szándékomat közölhetem a vezetővel. Nem is csinált belőle Dénes nagy ügyet, de... ugye ezt neki le kell adni mázsára a tüzének és ezt az összeget pénztárkönyvben bevételezni kell, mert különben támadást kaphat érte, ha csak úgy eltűnteti a telepről... Meg is egyeztünk, mázsára én is megveszem... a pénzt befizetem... Bizony egy jó szekérre való finom kaptáranyagot szállítottam haza, amiből nagyszerű kaptárakat tudtam készíteni. Ez a munkakör se volt egészen testhez álló, habár nagy fizikumot nem kívánt, mégis úgy éreztem jó volna ha egy gép mellé kerülhetnék, mindjárt rangot is jelentene, hiszen mint gépkezelői beosztás az már státusz ebben az üzemben. Csak megkérdeztem egyszer a vezetőt, tessék mondani milyen szakképesítést kellene elvégeznem, hogy egy gép mellé kerülhetnék... Dénest meglepte a kérésem, majd még erre is rákerülhet a sor, tessék nyugodtan lenni... Jól van, én várok. Gépen dolgozom... Teltek múltak a hetek, tán már hónapok is... egyszer hivat Filó az üzemhelyettes, a meló osztály vezetője... és mondja. Holnaptól fogva az emeleten egy gépet fog kezelni, tessék velem jönni, majd a megfelelő tudnivalókat a helyszínen elmondom. Ezzel bizony úgy éreztem elértem azt, amire mindig vágyakoztam... nagy örömmel kapkodtam a lábomat fel az emeletre... és már magyarázzák is a gépnek a munkakörét, mit és hogyan... Nem is kell mondanom, nem kell valakinek ehhez a munkakörhöz egyetemi, sőt még csak érettségi, de még csak általános végzettség se, mert elméletet nem kíván, kimondottan munkaütemekből áll a gépnek a kezelése, azt szigorúan sorrendben be kell tartani, és minden megy, mint a karikacsapás, és ami a legfontosabb minimális fizikai erő befektetése nélkül, egy csomó szabadidő a gép mellett és kész. Na mindezeknek a tudomásával nagyon vártam a másnapi műszakkezdést, a volt munkatársaim is örültek a munkakörömnek, na Gyuszi bácsi ott aztán nem lesz ám baj… könnyedén tudja elvégezni a munkáját... szinte örültek a szerencsémnek. Ezzel indultam az emeleti szintre, velem jött Filó József, aki nagy szeretettel mutogatta az első munkafázisokat... Hát miből is állott ez a munkafolyamat. Már említettem, ez az üzem gyommentes lucerna, fehérhere, somkóró stb. apró magvakat ólomzárol vetésre elő. Tehát azt kell a gépnek csinálni, hogy az apró picurkányi magvak közül kiválasztja a gyom magvakat, és külön zsákolja a tiszta vetőmagot és külön tarolja a törött és gyomvakat, de hogyan?... A munkafolyamat a következő, azaz miből is áll ez a gépezet?.... Adva van egy garat, mint a malmokban, ebbe a garatba kell beönteni a tisztítandó apró magvakat, amit kis lapátok felviszik a felső üregbe. Az üregből lassan hulldogál a mag egy nagy mágneses hengernek, ami állandóan mozgásban van és csak vese nagyságban mágneses, tehát egy bizonyos fordulat után egy része nem mágneses, csak addig mágneses a henger, amíg a nagy mágnes felett elhengerelődik. Na most jön az a bizony vaspor, amitől oly feketéknek néztek ki az én barátaim is. Mielőtt a felső kisgaratból kifolyna a mag, előzőleg nagyon finom vasport öntünk egy kis tartályba, majd a víztárolóba kevés vizet, hogy a magvakat egy kicsit nedvesítse be... tehát mielőtt a mágneses hengert érné az aprómag, keveredik kevés kis vízzel és vasporral, ez a vasporos apró magocska pereg rá a mágneses henger falára, a többi már csak fizika, de előzőleg tudni kell, az apró magvak sima felülettel bírnak, míg a gyommagvak egy kicsikét álatkában szőrösek. A vaspor a sima magvakra nem tud rárakódni, ellenben a szőrös gyommagvakat bevonja annak finom vaspor részecskéi és így a mágneses henger a gyommagvat magához rántja, majd egy bizonyos fordulatig magával viszi és amikor arra a pontra ér a henger, hogy kijut a mágnestérből a gyommagvakat leejti magáról, de már korábban lesetek a tiszta vetőmagvak... és így folytatódik állandóan, amíg tiszta vetőmagot nem kapunk. Itt arra kellet vigyázni, mindig elegendő vaspor és nedvesség legyen, na és a mágnesesség, ami elektromos tekercselésből eredt, az tényleg meglegyen, amiért is egy nagy vaslemezt tettünk a mágnestekercs vasmagjára, ha netán megszűnt volna az áram, akkor elveszti a vasmag a mágnességét, és ekkor nagy zajjal a padozatra esett le, ami felhívta a figyelmünket az áramhiányra. Ekkor hirtelen le kellett állítani a gépet, nehogy a szőrös ocsúk is keveredjenek a tiszta vetőmaggal, inent akkor kezdhettük elölről. Általában egy-egy műszakban nyolc-tiz mázsát lehetett csak megtisztítani, jobban nem lehetett, mert akkor a gyommagvakat nem tudta teljes egészében mentesíteni a tisztáktól... Pontosan kellet dolgozni, mert a magvizsgálóban a megvizsgálók, akik kivettek egy bizonyos mennyiséget a letisztított zsákokból, pl. egy grammot, meg volt határozva, hány százalék gyommagvat tartalmazhatott, ha nem ütötte meg a mértéket, akkor ismét fel kellett önteni a garatra, új tisztításra, és az már termeléscsökkentéssel járt, amiért bizony Filó, na meg a Dénes is nagyon mérges volt. Később már egy-egy gépnek a letermelt mennyiségét külön rakták, tudták melyik gépen jött át, és esetleg akkor az illetőt bizony elmarasztalták, vagy ha nem segített a szép szó, leváltották a gépről. Na most már nyeregben vagyok, gépkezelő lettem, remekül érzem magam, még olvasni, vagy egyéb mellékmunkálatokat is végezhetek a gépem munkája mellett. Többször jött Dénes, ellenőrizni a mag tisztaságát, a tenyerébe eresztett egy keveset, és már látta is munka eredményét, lehetett jobban is ereszteni a magot, vagy fordítva. Lehetett fokozni a letisztított magnak a mennyiségét vagy csökkenteni, ez mindig a tisztaságtól függött. Az emeleti részben volt a munkahelyem, nem is voltam annyira szem előtt, ritkábban jöttek ellenőrizni a letermelt magokat, mázsákat, úgyis ügyeltem a munkám minőségére, valamint annak mennyiségére. Persze, később kitanultam minden fortélyát a munkatechnológiának, ha kellett főleg az éjszakai műszakokban próbált az ember egy kicsit lazítani, általában agy mázsa kb. egy óra alatt ment át a tisztogatáson, most két órára állítottam be a gépet, és bizony egy kicsit lehetett még szundítani is, habár télen ez lehetetlen volt, mert fűtetlen cement falak nagyon lehűltek, itt csak fázni lehetett, ha nem mozgott a dolgozó. Tán a nyári és melegebb időszakban volt erre lehetőség is. Filó József, kedves, előzékeny úri emberkent teljesítette hivatását, mindenkivel nagy szeretettel viselkedett, később tudtam meg, katonáéknál szolgált, mint altiszt, lehet hogy Justa neveltje, kisugárzott belőle a rend, a pontosság és kellemnek minden tényezője. Nem sokat beszélgetett, tán ő is érezte, nem itt volna a helye, de nagyon bele tudott illeszkedni mindenkori modorával, tehetségével az új környezetbe, hiszen beosztásában bizonyítani kellett a termelés mellett. Nagy tisztelettel örökítem meg a nevét, akire mindig kellemesen gondolok vissza, állítólag 56 után külföldön helyezkedett el, gyáros rokonainál. Azóta semmi hírt nem tudok róla. Hetek, hónapok álltak már a hátam mögött, és ami mindig problémát okozott a közlekedés. Mégis csak naponta kb. 24 km-t lebiciklizni műszakokra, és főleg az időjárás szeszélyének megbirkózásával, bizony az őszi idők és főleg a téli jégvirágos időszakban nagy erőpróbát kívánt tőlem. | |
